1. fejezet

  Cleo ráhelyezte a nyerget a pej kanca széles hátára. Végigsimított a világos, finoman megmunkált bőrön, amely tökéletesen illett a ló fényes, barna szőrére. Kis mosollyal az ajkán átnyúlt az állat hasa alatt, és becsatolta a hevedert. Miután megszorította, egy darabig még szöszmötölt a kengyel beállításával, majd felszállt a nyeregbe.
  A szárat megfelelő hosszúságúra állította, hogy a lónak is kényelmes legyen, és neki is. Minden feltétel nélkül bízott az öreg kancában, aki valaha édesanyjáé volt, aztán csak Cleo lovagolta meg néhanapján, majd ő is abbahagyta.  
  - Indulj, Dawn - súgta, majd fioman oldalba bökte a kancát, aki komótos sétába kezdett. A lányt nem zavarta, hogy lassú, sőt, még örült is neki, így jobban el tudott merülni gondolataiban. Mélyet szippantott Ohio tiszta levegőjéből, mely még kellemesen hűvös volt ezen a kora reggelen. Boldogan hallgatta a paták ütemes dobogását, ahogy a földútra értek egymás után, ritmusról ritmusra, a szárazság miatt némi port kavarva fel.
  Lassan kiért otthona, a White Sunrise Ranch nagy kapuján. Nem ez jelentette birtokuk határát, az még jóval tovább nyúlt, csak ez vezetett a farm központjába.
  A görcs a gyomrában oldódni kezdett. Nagyon rég volt már, hogy utoljára kilovagolt, és ma kockáztatta meg először, hogy újra megteszi. Ezért is választotta a kezes, öreg kancát; nem akarta, hogy ezen a sorsdöntő túrán egy hevesebb ló negatív élményben részesítse.
  Az út mellett végig legelők terültek el, most épp üresen. A lovak még bokszukban fogyasztották a reggelijüket, amit Nathennek, Cleo unokatestvérének, és egyben a farm lovászának köszönhették.
  - Na, öreglány -  hajolt rá a ló nyakára Cleo - mi lenne, ha most megszaporáznád a lépteid?
  Szorosabbra vette a szárat, majd elhelyezkedett a nyeregben. Erősebben oldalba bökte a lovat, aki először ügetésbe, majd egy csendes vágtába ugrott át. A lány mondhatni teljesen eggyé vált vele, érezte, ahogy az állat selymes sörénye az arcába csapódik, ahogy sebesen előre halad. Végül az egyenes út véget ért, éles kanyar következett, ezért sajnálkozva lassított Dawn tempóján, amit - az igazat megvallva - hatalmas túlzással lehetett csak gyorsnak nevezni. Körülöttük a legelőket erdők váltották fel. A bennük lévő rejtélyes félhomály megállíthatatlanul vonzotta Cleot, de most ellenállt a kísértésnek, és hazaindult. A kanca szőre csatakos lett a vágtától. Meg kell hagyni, nem volt egy mai csikó.
  - Ügyes voltál - paskolta meg az állat nyakát a lány - most hazaviszlek, lecsutakollak, és utána egész nap csak heverészel-legelészel, rendben?
  Dawn csak a füle előre-hátra mozgatásával jelezte, hogy figyel a lányra.
Kisvártatva újra megpillantották a kaput, majd utána az istállóépületeket, valamint Cleoék elég öreg, ámde nagy házát. A központi téren épp Nathen vezetett át egy  izabella fakó heréltet.
  - Üdv újra itthon - köszönt Nathen - örülök, hogy nyeregben látlak. Jót lovagoltatok?
  - Mi az, hogy! Ez az öreglány sokkal többet tud, mint amennyit kinéznénk belőle - mondta Cleo, miközben leszállt Dawn hátáról. Odalépett a fakóhoz, és megsimogatta erős nyakát.
  - Jó reggelt Rain, hogy érzed magad?
A ló érdeklődő tekintettel nézett a lányra, aztán Nathen továbbment.
  - Légy jó Cleo, de nekem most dolgom van - köszönt el a fiú, majd a legelők felé vezette a heréltet.
  - Szia - Cleo az istállók felé indult, ahol leszerszámozta, majd lecsutakolta a kedves kis kancát. Unoketastvére közben folyamatosan vitte ki a lovakat a legelőre. Vidám fiú volt, mindenki szerette, lovak is, emberek is egyaránt. Haja állandóan égnek állt, mintha a fésűről még soha nem hallott volna, bohókás külsőt kölcsönözve neki. Mikor dolgozott, fütyörészett, vagy énekelt, jobbá téve ezzel környezete hangulatát. Ráadásul szorgalmas, rendes lovász volt, aki imádta a munkáját.
  A lány végzett a ló csutakolásával. Egy kötelet hurkolt az állat nyakába, és úgy vezette be a legelőre. Odabenn megpaskolta, majd elengedte; Dawn első dolga pedig az volt, hogy meghemperegjen a földön.
  - Hát, te sosem javulsz - nevetett fel Cleo, majd elindult vissza a házba. Anyja, Brigitte,  épp a konyhában szorgoskodott, apja pedig az étkezőasztalnál újságot olvasott.
  - Szia kicsim - nyomott a lánya arcára egy puszit a nő - mi újság?
  - Lovagoltam egy kicsit - vont vállat Cleo, és igyekezett, hogy hangja ne áruljon el semmilyen érzelmet - méghozzá Dawn hátán.
  - Ó az öreglány - mosolyodott el édesapja, Todd Wattson - bírta még?
  - Mint a parancsolat... vágtattunk is, igaz, nem túl hosszú távot, és nem is túl sebesen... - mesélte a lány, és kivett egy almát a gyümölcsös kosárból - de azért ügyes volt.
  Csend borult a konyhára, csak az edénycsörömpölés, újságpapírzizegés és Cleo harapásainak hangja törte meg néha-néha. Szülei is, és ő maga is ugyanarra gondolt. Xavier-re, a lány gyönyörű szép szürke Hannoveri ménjére.
  A Wattson család hatalmas birtok tulajdonosa volt, ahol egy különleges lovasfarmot működtettek. Brigitte, mai modern szavakkal élve suttogó volt, vagyis mentálisan sérült lovakat készített fel az új, szebb életre. Segítségével az állatok újra megtanultak bízni a világban. A rosszmájúak azt terjesztették, hogy egyáltalán nem a természetes gyógymódokkal, hanem szigorral segít a lovakon, és ezért sokan elfordultak tőle, és kételkedtek benne. Viszont ezeket a híreszteléseket mindig megcáfolták. Rengeteg ló köszönhette neki a reményt, az új esélyt, egy teljes életet, szerető környezetben -  de nem a White Sunrise Ranchon, hanem új gazdáknál, akik direkt Brigitte által gógyított állatokat kerestek. Így a már felépült lovak távoztak a farmról, felkészülve az újabb, boldogabb évekre, amik rájuk vártak.
  Néhány kivételt természetesen tettek. Mint például Rain, vagy Xavier esetében. Az utóbbi mén annyira Cleo szívéhez nőtt, hogy képtelen lett volna megválni tőle. Őt megvásárolták az államtól - illetve attól a vágóhídtól, ahová került volna, ha nem gyógyul fel -, és lányuknak ajándékozták. Cleo és Xavier nagyon jó csapat voltak együtt, megértették egymást, ahogy egy igazán jó lónak és lovasnak kötelező. Ha versenyeken indultak, mindig dobogós helyezést értek el, a lány kortársai csodájukra jártak, és rengetegen meg akarták  vásárolni a mént - sikerteleül.
  Aztán Cleo nyaralni indult két hétre, bátyjához, Danielhez, aki Iowa államban volt tanár az egyik kisvárosban. Xavier-t folyamatosan edzésben kellett tartani, hogy jó kondícióban maradjon, s ezzel az akkori lovászt, a tapasztalt becenévvel illetett Joe-t bízták meg. Ahogy a férfi épp az úton akart átkelni vele, a ló - máig ismeretlen okokból - megvadult, és egy arra elhaladó teherautó elé került. A történetnek nem lett szép vége. Joe deréktől lefelé megbénult, a lovat pedig nem lehetett megmenteni. A helyszínen elpusztult.
  Cleo soha többé nem akart saját lovat. Azt mondta, képtelen lenne még egyszer ép elmével túlélni azt, hogy egy  szeretett lény eltűnjön az életéből, úgy, miközben ő végignézi, és nem tud tenni ellene semmit.
  - Ma mit csinálsz? - kérdezte Todd feleségétől, így a kislány felriadt a fájó emlékek révületéből.
  - Most nincs különösebb veszélyes helyzet - válaszolta anyja - szerintem gyakorolok egy keveset Peggyvel, ő még nem teljesen kész arra, hogy új otthonba kerüljön - és jön egy nő körülnézni. Tőlünk szeretne lovat vinni.
  - Hogy hívják?
  - Miss Amelia Stevens. Szimpatikus volt a telefonban, nagyon is, örülnék, ha hozzá kerülhetne egy állatunk...
   Cleo alig figyelt anyja magyarázatára, ami Miss A páratlan képességeit és lovastudását ecsetelte. Apja közben elismerően bólogatott, sőt, egy helyen még tapsolt is egyet.
  - Kislányom, figyelsz te rám? - kérdezte Brigitte.
  - Tessék? - kapta fel a fejét Cleo, majd felállt, hogy eldobja almacsutkáját.
  - Arra kértelek, hogy menj be édesapáddal a városba. Lóvásár lesz,és új lovak után szeretne nézni, akiket kiképezhet...
  Todd Wattson bátyjával, Bert Wattsonnal fiatal csikókkal edzettek, és nagyszerű díjlovakat képeztek belőlük. Sokan  kételkedtek bennük is, nem csak Brigitte-ben, hisz ők sem a szokványos módszereket használták, és nem csak tiszta vérvonalú állatokkal foglalkoztak. Amikor viszont a lovak egymás után mindenkit legyőztek a versenyben és folyamatosan élmezőnyben jártak, az emberek véleménye megváltozott.
  - Miért kellek én oda? - húzta a száját Cleo.
  - Mert jóformán alig töltesz időt lovak közt... néha kimész Dawn hátán, vagy elvégzed a szokásos itállómunkát, aztán eltűnsz a szobádban, és ki sem tolod az orrod.
  - Nem igaz - ellenkezett a lány - sokat vagyok Kittynél is...
  - De a lovakkal akkor sem törődsz. Kitty nagyon aranyos lány, és persze a legjobb barátnőd, ezt megértem, de... - Brigitte sóhajtott - csak vissza szeretnénk kapni téged, kicsikém. Hiányzol...
  - Itt vagyok. Még csak el sem mentem hosszabb időre...
  - Tudod, hogy nem így értettem. A régi, mosolygós, folyton a lovak körül sertepertélő éned hiányzik.
  - Nekem is... és még sok minden... - suttogta a Cleo.
Apja megköszörülte a torkát, majd felállt.
  - Akkor hajlandó leszel velem tartani? - kérdezte, és a karórájára nézett - oda kellene érni, hogy mindenki előtt kiszúrhassam az új tehetségeket.
  - Lehetséges, hogy átöltözzek?
  - Persze kincsem. 
  - Akkor megyek... - a lány felállt, és a lépcső felé indult.
  - A kocsinál várlak - mondta Todd, és kisétált a konyhából.
Hurrá - gondolta Cleo, majd felvánszorgott szobájába.

VÉLEMÉNYEZEM 
következő fejezet --->