1. fejezet - Egy évvel később

  2010.04.17. 10:06

Valaki kopogtatott a szobám ajtaján, én pedig mordultam egyet, és a másik oldalamra fordultam. A fejembe belenyilallt az ébredés fájdalma, amit rögtön egy hatalmas szusszanás követett - az agyam így próbálta befejezni az addigi nyugodt állapotomat, egy nagy adag oxigéndús levegővel. Megint kopogtattak, én pedig igyekeztem nem tudomást venni róla. Szemeimet szorosan összezártam, és halkan mormogtam magamnak, hogy „aludj el, aludj el”, de nem jött össze.

- Alice! - a kopácsoló hangjában a húgomra ismertem - Kelj fel! Megígérted, hogy jössz a versenyemre!

- Mi van? - nyögtem a párnámba, de nem hiszem, hogy értett valamit belőle, úgyhogy nehézkesen feltápászkodtam. Fejem sajgott a folyamatos kopácsolástól. Lábammal megkerestem az ágyam előtt ledobált mamuszomat, és az ajtómhoz csoszogtam. Ahelyett, hogy kinyitottam volna, csak ököllel rácsaptam, mert ez sokkal egyszerűbb megoldásnak tűnt.

- Legyél már normális! - méltatlankodott Mariah. Babráltam egy kicsit a kulccsal, majd kinyitottam az ajtót. Hosszú, világosszőke haj, ovális arc, búzavirágkék szemek - ezek jellemezték a testvérem, aki szinte toronyként magasodott fölém a maga 177 centijével.

- Oké, oké - elnyomtam egy ásítást - milyen verseny? Mi?

- Tudod - Mariah lassan, szótagolva magyarázott nekem, mintha teljesen együgyű lennék - ma lesz az első lovas versenyem a lovasklubban.

Egy kis, nyikkanó hangot adtam ki, ezzel jelezvén, hogy mennyire szenvedek. Te jó ég! Tényleg mondtam volna ilyet? Biztos valamelyik gyenge pillanatomban kérdezte, például amikor a Született Feleségek ismétlését néztem éjjel kettőkor a négyes csatornán.

- Na, készülődj, egy órád van, mert tizenegykor kezdődik, és tízre ott kell lennünk - húgom eltolt az ajtóból, berontott a szobámba, és félrerántotta a függönyt, majd ablakot nyitott. A zsenge napfény gyilkos támadást indított gyenge szememhez, ami egészen hozzászokott a félhomályhoz.

- Irány a fürdő - taszított oldalba Mariah, kezében a törölközőmmel és fürdőköpenyemmel. Addig-addig löködött, amíg a közös fürdőnk ajtajához nem értünk. Ott átadta nekem a szükséges felszerelést, majd megfenyegetett, ha nem készülök el, közszemlére teszi a kiskori képeimet, amiken teljesen meztelenül feszítek, és otthagyott.

A zsarolás igazságtalanságától dühöngve léptem be a világos rózsaszín csempés helyiségbe. A mosdó feletti tükörben megpillantottam az álmos énem. Arcom nyúzott volt, aranyszőke hajam kusza, szemeim alatt árkok. Vágtam egy fintort tükörképemre, majd nekiláttam a zuhanyzásnak. Mire elkészültem, és arcomat egy frissítő hatású Neutrogena arcápolóval is lekezeltem, már sokkal inkább embernek néztem ki, mint pár perccel ezelőtt.

Visszatértem a szobámba (némi derültséggel vettem észre, hogy Mariah az ajtóm előtt szobroz), hogy felöltözzek. Egy kockás, fodros ruhát vettem fel, hozzá egy nagyobb gyöngyös nyakláncot, és pár feltűnő karkötőt. Gyorsan átfésültem a hajam, ami kicsit hullámos volt ezen a reggelen, és a fejem tetején hátracsatoltam, hogy azért egy kis formát is kapjon. Utána már csak a szempillaspirál várt rám, egy kis arcpirosító, és egy leheletnyi fehér szemhéjpúder. A táskámba, ami egészen pici volt, beledobtam egy szájfényt, hogy miután megreggeliztem, azzal is feldobhassam a külsőm.

- Kész vagy már? - dörömbölt a húgom. Nem válaszoltam, inkább kinyitottam az ajtót. Felvonta a szemöldökét. - Minek öltöztél ki ennyire? Csak a lovardába megyünk.

- Nem adhatok le az imázsból - sóhajtottam színpadiasan, és még legyintettem is hozzá, mire lemondóan forgatta a szemét.

Lerohantunk a földszintre, ahol a konyhában ínycsiklandozó illatok fogadtak. Rögtön mordult egy nagyot a hasam. Anya elmosolyodott erre a kellemetlen hangra, majd lejjebb eresztette újságját.

- Jó reggelt, Alice - köszöntött - Egyél csak, hallom éhezel.

Vágtam rá egy fintort, aztán töltöttem magamnak egy kis kávét, és az asztalhoz telepedtem. Megkentem vajjal pár szelet pirítóst, öntöttem magamnak müzlire tejet, és Mariah rosszalló pillantásaitól kísérve nekiláttam. Ő csak egy kis müzlit evett, mert félt, hogy az izgalomtól kirókázza az egészet.

Fúj.

- Siess már - sürgetett, amikor még csak az első pirítósom felénél tartottam.

- Éhes vagyok! - vágtam vissza - Elmehetsz előbb, ha akarsz, majd utánad megyek.

- Na, még csak az kéne! - csapott le az asztalra. Anya megint kinézett az újságja mögül. Barna szemével (amit én örököltem) szigorúan nézett a kisebbik lányára, de nem szólt. Lassan összehajtogatta a napilapot, majd kezét egymásba fonva várakozóan nézett rám. Próbáltam nem direkt lassan enni, de valahogy muszáj volt idegesíteni a testvérem. Kocsival annyira közel volt a lovarda, és…

- Tíz óra van - sikított Mariah - El fogunk késni! Ez a te hibád, Alice!

Én épp a maradék kávémat hörpintettem ki, amit félrenyeltem e rágalmakra, ezért köhögni kezdtem (a kávé pedig visszakerült a bögrémbe).

- Kicsim, tudod, hogy a nagy óra tíz percet siet, mert apa mindenhonnan elkésik - csitítgatta anya az őrjöngő húgom. - miért nem inkább a mikróról nézed?

Odapillantottam sutyiban, és még csak 09:50 volt. Sóhajtottam, aztán elpakoltam a szennyes edényeket a mosogatógépbe. Anya közben felállt (ő is kb. annyira pici volt, mint én), és szedelődzködni kezdett. Magához vette a táskáját és a kocsikulcsot, aztán várakozóan nézett rám.

- Már veszem is a cipőm - emeltem fel védekezően a kezem, majd a cipős szekrényhez osontam, ahol kiválasztottam egy magas sarkú szandált, hogy ne nézzenek teljesen cowgirlnek.

Felkaptam a táskám, és az előszobaszekrényből még gyorsan a napszemüvegemet is megkaparintottam, mielőtt anya kituszkolt volna az ajtón. Majd a család régi, kissé rozzant Chevyjéhez léptem (amit apa vett anyának, amikor ideköltöztünk, hogy legyen mivel fuvarozni minket), és beültem az anyósülésre. Mariah az utolsó pillanatban kapott észbe, hogy a szobájában hagyta a kobakját, úgyhogy vissza kellett rohannia. Magamban röhögtem, amikor szinte a haját tépve visszatért. Majd anya beletaposott a gázba, a motor felbőgött, aztán az öreg piros kocsi kilőtt.

- Mariah, ne rágd a körmöd - szólt hátra anya. Húgom idegesen kapta el a kezét a szájától, majd karját mellkasa előtt összefűzve bámult ki az ablakon. Egyszerű krémszínű pólót viselt, lovaglónadrágot és csizmát. Némi elégtétellel nyugtáztam, hogy sokkal csinibb vagyok, mint ő.

Lassan odaértünk a lovardához. Először csak az út melletti legelőket láttam, amit fák szegélyeztek, és csak néha bukkantak fel közöttük a legelésző lovak, majd az út kis leágazáshoz ért, és ott elkanyarodtunk. Nemsokára megpillantottuk az első épületet. Anya lefékezett, mi pedig kipattantunk az autóból.

- Sok sikert kincsem! - adott búcsúpuszit a húgomnak - Alice, te pedig viselkedj.

- Úgy beszélsz, mintha minimum 10 éves lennék - forgattam a szemem, amit ő persze nem látott, a napszemüvegem miatt, de gúnyos hangomból sejthette, mit gondolok. Felnevetett, aztán intettem, és elindultunk Mariahval kettesben felfelé.

A lovarda úgy volt kialakítva, hogy egy nagy központi térre értünk, ami macskakövekkel volt kirakva, és onnan lehetett eljutni az istállóig, kisebb karámokig, és a főépületig, valamint a tulajdonos, Frank Dawson és családja házáig, akik a lovasközpontban éltek.

Igazat megvallva most jártam itt másodszor. Először azért jöttünk el, mert apa itt kapott állást, mint könyvelő, és megnéztük a helyet. Az egész sokkal nagyobb, mint amilyennek elsőre hittem, hisz egy tenyészeti állomás is egyben, és profi lovakat képeztek ki a galopp, díjugrató, díjlovagló, és military pályán is. Szinte ez az egész klub adta a kisváros hírnevét, mert nagyon sokan jöttek el, hogy idehozzák az állataikat, vagy innen vegyenek lovat.

- Gyere - fogta meg a karom Mariah, és maga után húzva elindult, fogalmam sincs, merre. Néhány ember jött velünk szembe, Mariah mindegyiknek lelkesen köszönt, én pedig csak morcosan ballagtam utána. Némelyik gyerek ismerős volt a suliból, de mivel nem én voltam a társasági élet központja, ezért nem ismertem meg őket az Evergreen High (neve ne tévesszen meg senkit!) undok, szürke téglafalú háttere nélkül.

Egy kis épülethez értünk, ami a klubház lehetett. Mariah benyitott, majd fellélegzett. Visszafordult hozzám.

- Szerencséd, még nem késtünk el - suttogta, aztán belopakodott. Egy csapat csaj, akiket én csak a Vihogós Barátnői gyűjtőnéven hívtam, örömujjongásban törtek ki, mert meglátták a húgom. Én persze senkit sem érdekeltem… ami igenis zavart. Elegem volt abból az érdektelenségből, ami állandóan körülvett.

Mariah a székek között (elég sok ember tömörült össze a kis teremben, néhányukat talán még ismertem is) a lányok felé furakodott.

- Járok egyet - szóltam utána - Elviselhetetlen itt a levegő, nyithatnátok már ablakot…

Az összes szempár rám szegeződött egy pillanatba, de nem jöttem zavarba. Inkább felszegtem az állam.

- Oké - fordult vissza Mariah - nem is kell itt lenned, most a versenyzőknek lesz eligazítás.

Micsoda arcátlanság! A saját húgom jószerivel lerázott. Sebesen távoztam a klubháznak átkeresztelt viskóból, majd végigcaplattam a macskakövekkel kirakott úton. Valahogy nem éreztem magam túl kellemesen, lehet találgatni, miért. Beletúrtam a táskámba, hátha ott van az mp4 lejátszóm, de csalódnom kellett, mert otthon felejtettem. Így le kellett mondanom a zenehallgatás örömeiről - maradt hát a sétálgatás.

Megpróbáltam pozitívan állni a dolgokhoz. Pár lovas haladt el mellettem, két fiú és egy lány. Egy pillanatra elámultam a lány lovának szépségén: sárga szőre (ami szerintem csak simán világosbarna volt, de Mariah mindig kijavított, hogy az sárga, és amúgy sincs olyan, hogy barna, hanem pej) csillogott a napfényben, ahogy izmai hullámoztak fényes szőre alatt. Felvetette a fejét, orrlyukai kitágultak, majd újra nyugodtan visszahelyezte. Rézszínű üstöke szemébe hullott. A fekete lószerszám, amit „viselt”, tökéletesen állt rajta. Maga a ló is tökéletes volt.

Megráztam a fejem, aztán továbbmentem. Hihetetlen, mennyire elámultam csupán egy ilyen egyszerű állat miatt! Kezdtem kapizsgálni, hogy Mariah mit érezhet, amiért olyan szívesen jár ide, de nem akartam bevallani magamnak.

Ahogy lépdeltem, elérkeztem a tenyészistállókig. Egyre több embert és lovat láttam. Néha, ahol olyan furcsa, rögtön a külvilágra nyíló bokszok voltak, pár állat kidugta szépséges fejét. Néha rám szegezték pillantásukat, de alapjában véve nem törődtek velem túlságosan.

De az egyik ló különösen felkeltette az érdeklődésem. Egy nagyon szép fehér szőrű állat volt (tisztában vagyok vele, hogy az szürke, mert Mariah mindig kijavít, ahogy a pej-lovaknál is, de könyörgöm, a szürke nem ilyen!). Közelebb settenkedtem a bokszhoz, és elolvastam a rajta álló névtáblát. „Poker Face”, állt rajta.

- Szia, Poker Face - köszöntöttem halkan. Úgy gondoltam, ha minden ló ilyen lenne, mint ő, akkor semmi akadálya nem lenne, hogy lovagoljak. De ilyen szép állatot még képeken sem láttam, tehát joggal hihettem, hogy sosem fogom megszeretni őket.

Kinyújtottam a kezem, hogy megsimogassam Poker Face-t, de elrántotta a fejét, fülét pedig szorosan a koponyájához préselte. Nem voltam elég hülye ahhoz, hogy ne tudjam a szomorú - mindenesetre kiábrándító - hírt: ő most utál engem.

- Hát te meg mi az istent csinálsz itt? - csattant fel valakinek a mogorva hangja a hátam mögül. Ijedten fordultam meg, aztán eltátottam a szám. Nem vicc, Dr. House állt velem szemben!

Legalábbis egy pasi, aki pont ugyanúgy nézett ki, mint Dr. House. Öregedő arcában gülü kék szemek világítottak, és bozontos szemöldöke alól morcosan nézett rám. Egy botra támaszkodott.

- Nézelődök - vontam lazán vállat. Viszont a hapek nem bírta a lazaságot, mert látszott rajta, hogy dühbe gurult.

- Ez egy drága tenyészállat! Ráadásul meglehetősen zabolátlan, így nem kellene körülötte sertepertélned. Mit keresel itt egyáltalán?

- A versenyre várok - válaszoltam flegmán.

- Akkor takarodj a lovardába vissza - mutatott abba az irányba, amerről jöttem. Majdnem leszedte a hajam a botjával. Már eléggé ijedt voltam ahhoz, hogy ne szóljak vissza; meg amúgy is tuti remegett volna a hangom. És egy igazi belevaló New York-i csajszinak NEM remeg a hangja, ha Dr. House lehordja a sárga földig.

Úgyhogy inkább elkotródtam, nem mutatva ki megaláztatásomat.

Idegesen összefontam karjaim, és lábam magától vitt vissza a lovardába. Nem is tudtam, mikor léptem át a tenyészet területére, mert annyira nem tűnt fel a különbség. Már nem foglalkoztattak a lovak, és a sunyi Poker Face-re is haragudtam.

Már fel sem tűnt, merre bóklászom, amikor újfent patadobogást hallottam. Önkéntelenül is arra pillantottam. Egy fekete ló közeledett felém, hátán lovassal. Fintorogtam egyet, mert azt hittem, mellettem haladnak el, de megálltak az egyik épületnél, és a srác (mert srác volt a lovas) kikötötte a lovat egy rúdhoz. Nekem meg pont arra vezetett az utam, úgyhogy akkor gondoltam, megnézem a csávót.

- Szia! - köszönt rám, én pedig ijedtemben ugrottam egyet. Biztos rossz a lelkiismeretem. A fiú kezében a nyereggel bukkant elő a magas ló másik oldaláról. Mondjuk nekem minden ló magas.

- Öhm, hello - viszonoztam a köszöntést kelletlenül, olyan gőgösen, amennyire csak lehetett. Ismerős volt a gyerek, valószínűleg azért, mert egy iskolába jártunk (mivel több suli nem volt Raven Valleyben), de a világért sem jutott volna eszembe a neve.

- Michael vagyok - mondta készségesen - a tizenegyedikből. Te pedig Alicia, ugye?

- Alice - javítottam ki, és a táskám csatjával babráltam. Már tudtam, ki ő. Az apjáé volt az egész lovas kóceráj, és neki dolgozott az én apám, mint könyvelő. Nem volt csúnya fiú, tépett fekete (illetve barna, ami a fényviszonyoknak megfelelően váltogatta a színét) haja volt, kékes szeme, kellemes arca, és szemüveget hordott. Ezt viszont furcsálltam, mert valamiért olyan kép élt bennem, hogy aki lovagol, az nem szemüveges.

- Hogyhogy itt? - csevegett velem tovább, mintha már olyan jól ismernénk egymást, közben tett-vett a ló körül. Persze már megszoktam, hogy a vidéki emberek sokkal közvetlenebbek, mint a New Yorkban élő társaik.

- A húgom, Mariah versenyzik - böktem ujjammal arra, amerre a klubházat és a pályákat sejtettem - ki kellett kísérnem, mert állítólag - húztam el a szót gúnyosan - megígértem neki.

- Ez olyan nehezedre esik? - kérdezett vissza barátságosan, de felfedeztem némi élt a hangjában. Idegesen piszkálni kezdtem a hajam.

- Nem, csak… ez nem az én világom, meg amúgy is, elsétáltam valami hülye lóhoz, és lecseszett Dr. House! - tört ki belőlem - Akárhova megyek, hülyének és szerencsétlennek érzem magam, mert senkit sem ismerek Jeniffer Harpe-on kívül, akiről fogalmam sincs, hol van, ráadásul a húgom lerázott. Remélem, elég kielégítő válasz volt!

Döbbenten nézett rám, és látszólag nem értette, mit is hordtam itt össze-vissza.

- Dr. House? - ennyi volt csak a reakciója.

- Mitt’om én - idegesen fejem tetejére toltam a napszemüvegemet - egy mogorva öreg hapek bottal, aki előszeretettel használta a „takarodj innen” kifejezést, amikor Poker Face körül lebzseltem.

- Ó, Poker Face - felelte könnyedén - az egyik legértékesebb ménünk. Elragadó állat nem igaz? Csak épp a modora… nem túl megnyerő. Mortimerrel meg ne törődj. Mindig is egy morgonc vénember volt, és az is marad örökre. De van szíve.

- Ja, de csak azért, hogy ne haljon meg - vágtam vissza.

- Lehet - nevetett, majd aggodalmasan hozzá tette - Nem harapott meg Poker Face?

Megráztam a fejem. Kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy mi történhetett volna. Például fogalmam sem volt arról, merre menjek vissza a klubházhoz.

- Mikor kezdődik a verseny? - érdeklődtem, mert kínos hallgatás állt be közénk. Kezével jelezte, hogy pillanat, majd eltűnt az épületben, ami mellett álltunk. Bizonytalan pillantást vetettem a lóra, aki immár szerszámok nélkül álldogált; fekete szőre csatakos volt az izzadtságtól. Michael visszatért, kezében egy dobozzal.

- Ma, tizenegykor. Tízre kellett ideérni a versenyzőknek, az eligazítások és a sorszámok kihúzása miatt.

- Te nem indulsz?

- Áh - legyintett, közben nekiállt a lovat csutakolni, mert a ládika a tisztítószerszámokat rejtette - lehet, hogy nem tudod, de apám itt a tulaj, és mivel ez egy házi verseny, nem indulhatok. Ha mégis megnyerném, akkor beindulna a pocskondiázás, hogy bunda. Abból meg nem kérek.

- Értem - bólintottam. Egyre szimpatikusabbnak tűnt, persze ezt nem akartam bevallani magamnak. Elegem volt a lóimádókból, és attól féltem, hogy egyre többen fognak körbevenni, míg végül beleolvadok ebbe a környezetbe, amit nagyon nem szándékoztam.

- Nagyon undok volt Mortimer?

- Nem kifejezés. De velem mindenki undok. Már megszoktam.

- Mindenki? - szaladt fel szemöldöke a homlokán - Én nem hinném, hogy undok lennék. Sőt, Jeniffer sem az, vagy a húgod se. Akkor?

- Jó. Van három kivétel. Most boldog vagy? - megfordultam, mert megharagudtam rá, és úgy gondoltam, nem kérek többet a társaságából. Aztán rájöttem, hogy fogalmam sincs, hol is vagyok épp. Meg kell vallani, nagy a lovarda.

- Hát visszatértél? - kérdezte derűsen, és eltette a lókefét.

- Nem tudom, hol vagyok - vallottam be kelletlenül - ezennel megkérlek, hogy magyarázd el, merre is kel mennem, hogy elérjek a versenypályáig, bla, bla.

- Ugyan - csóválta a fejét - inkább hatalmazz föl, hogy elkísérhesselek. Én is arra tartok.

- Oké - forgattam a szemem. Most egyáltalán nem találtam szimpinek.

- Elrendezem Lady J-t - mondta, énnekem pedig már csak akkor esett le, kiről beszél, amikor elvezette a lovat. Hisz a ló Lady J. Milyen logikus.

Mire visszatért, már a kobakjától is megszabadult, így fél szemmel megvizsgáltam az arcát. A haja össze vissza állt a feje tetején. New Yorkban sok csávó ilyenre lőtte be a séróját folyton, ha tudtam volna, hogy egy kobak elég az eredményhez, biztos javasolom nekik. De már sajnos egy régi barátommal sem voltam jóban. Utólag rá kellett jönnöm, hiába tartoztam a menők közé, nem volt egy igaz barátom sem. Meg arra is, hogy valójában a menők a lúzerek, a lúzerek meg a szerencsések, hisz őket valóban szereti az, aki szereti, minket meg csak a népszerűségért ajnároztak annyian.

Csendben sétáltunk, egy szót sem szólva egymáshoz. Michael derűsen vizsgálta a környezetét, intett a lovasoknak, akik messze léptettek állataik hátán, vagy a lovászoknak, én meg csak úgy magamban elmélkedve mentem mellette. Egy másik istálló előtt haladtunk el, aminek ajtaján Jeniffer jött ki, lovát, a sötétpej Kellyt vezetve.

- Jen! - kiáltottam fel meglepetésemben - De örülök neked!

- Alice! - fél kézzel magához szorított - Olyan jó, hogy itt vagy! Annyira izgulok - Michael felé fordult - Szia, Mich.

- Hello - mosolyodott el a fiú - Sok sikert. Aztán győzd le azt a hólyag Alant.

Jeniffer arcáról lelohadt a derű, és aggodalom vette át a helyét. Nem tudtam, ki az az Alan, de nevének említése láthatóan megrémítette.

- Kit? - kotyogtam közbe.

- Alan Raymond - barátnőm jelentőségteljes pillantást vetett Michaelre - tizenegyedikes ő is, mint Mich, csak éppen… teljesen más. Theresa egyik csatlósa, és nagyon jól lovagol. Szinte már túl jól.

- Tavaly ő nyerte meg ezt a házikupát haladó kategóriában - vette át a szót Michael - nagyon nagy az arca. Ha van ember, akit utálok, akkor az ő.

Elhallgattak, én meg csak hümmögtem. Ha Theresa csatlósa, akkor ismernem kéne, hiszen elég gyakran töltötték úgy órák közti szüneteiket, hogy összegyűltek, és beszólogattak. De akkor ő - úgy látszik - nem ebből a fajtából volt való. Milyen furcsa!

Kelly barátságosan megböködte Jent. Nagyon szerették egymást - néha Jen ellovagolt a házunkhoz, és akkor láttam a közöttük fennálló harmóniát. Jen szülei három éve vették meg Kellyt, de már előtte is ismerte a lovat; őt lovagolta ebben a lovardában. A hat éves állat nyugodt volt, de nem tunya, már ha lehet ilyen kifejezéseket használni a lovakkal kapcsolatban. Ő volt az egyetlen fajtájából, akit kedveltem, bár rajta kívül csak egy lovat ismertem, azt az irritáló Poker Face-t.

Jen igazából nem volt se szép, se különleges, viszont bájossága és határtalan jósága ezt teljes mértékben elkendőzte. Barna haja volt, átlagos, ovális arca, amin egyszerűen minden kereknek és párnázottnak tűnt, pedig egyáltalán nem volt az: az orcája, az orra, a szája. Talán ettől tűnt annyira aranyosnak. Először azt hittem, hogy ő is egy olyan lány lesz, aki majd cikiz, vagy épp hozzám sem szól, de kellemeset kellett csalódnom benne. Igazán belevaló, életvidám vidéki csajszi volt, épp annyi spiritusszal, ami valahogy emlékeztetett városi múltamra, de nem vált erőltetetté. Nagyon szerettem őt. De valamiért eddig még sosem mondtam meg neki, és gyanítottam, hogy nem is fogom; attól féltem, hogy egyszer csak megváltozik, és megutál engem, ahogy régen én is megváltoztam, és eldobtam magamtól régi barátnőim, az új társaságok miatt.

- Felszerszámozom Kellyt - törte meg a rövid csendet Jen.

- Mi pedig megyünk tovább a pályához - válaszolta könnyedén Michael, persze az én véleményemet nem kérdezte - hisz nemsokára kezdődik az amatőr verseny ahol Mariah is indul.

- Persze, értem - Jeniffer ránk mosolygott - Akkor sziasztok.

- Sok sikert - öleltem meg.

- Kéz és lábtörést - kontrázott a fiú, és elváltunk egymástól. Csendben sétáltunk, közben igyekeztem memorizálni az utakat, hogy többet ne tévedjek el.

- Hogyhogy nem lovagolsz? - kérdezte hirtelen. Annyira gyorsan jött a kérdés, hogy nem tudtam válaszolni, csak bután bámultam rá.

- Tessék?

- Miért nem lovagolsz? Körbe vesznek a lovas emberek, mégis elzárkózol. Sosem láttalak még Jennel, vagy a húgoddal itt. Egyedül sem.

- Jó vicc - fintorogtam. - Én, és a lovak? Ez már túlságosan is abszurd lenne.

- Mégis, mi a baj a lovakkal? - próbálkozott tovább a srác. Nem tágított, úgy viselkedett, mint valami idegesítő terrier, ami beleharap a lábadba, és nem ereszti.

De kérdése elgondolkoztatott. Fogalmam sem volt, mi lehet a válasz. Egyetlen feltételezhető magyarázatként talán azt hozhattam volna fel, hogy a lovakat okoltam a költözésünkért, ami persze egetverő baromság. Hisz apa nem vigyázott a tüdejére. Cigizett, és szívta a városi szmogot. Azóta már egyiket sem teszi - az utóbbit nem is nagyon tudná -, de nem mehetünk vissza. New York és az addigi világom helyett pedig teljesen új életforma jött, minden megváltozott. Megjelentek a lovak. Mariah éjjel-nappal csak róluk beszélt, és apa is a klubban kapott állást. Úgy éreztem, ez a furcsa változás megfojt. Csak így menekülhettem: a gyűlölködés segített.

Ezt így persze nem mondhattam meg neki.

- Bűnbakok - nyögtem ki végül, és igyekeztem a hangom minél pökhendibbé varázsolni - a lovakat használom bűnbakoknak.

Furcsán nézett rám, de nem felelt rögtön, és nem is nagyon akarta feszegetni a témát.

- De kedved lenne?

Ismét gondolataimba kellett temetkeznem. Pár órával ezelőtt kapásból rámordultam volna, hogy NEM, felejtsen el, és cseszegessen mást. De azóta megismertem ezt a légkört, láttam azt a szép sárga lovat, meg Jent és Kellyt a természetes környezetében. Igen, azt hiszem, kedvem már lenne. Viszont volt még egy nagy akadály, ami a kedvtelenséget is messze fölülmúlta.

- Én, kérlek - emeltem fel a fejem, és olyan gőgös hangot préseltem ki magamból, amilyenre csak képes voltam - soha nem fogok más kezdő kiscsajokkal vagy hülye turistákkal mindenki - főleg Theresa Bronway - szeme láttára bénázni. Így is folyton nevetség tárgya vagyok, mert az a mániája, hogy engem megalázzon. Ha azt is hallgathatnám, hogy milyen ügyesen estem le a lóról, akkor már tényleg megőrülnék.

- Tehát csak ennyi az oka?

Súlyos pillantást vetettem rá. Csak ennyi?! Miért, kell ennél több?!?

- Ja - feleltem nem túl okosan.

- Akkor szerintem teljesen felesleges ezen dilemmáznod. Mondd ki: akarsz lovagolni, vagy nem?

- Miért olyan fontos ez? - feszengtem.

- Hát… nem tudom igazából - vont vállat - de én szívesen tanítanálak. Szeretnék oktatni, de apa nem engedi, hogy a lovardában ezzel foglalkozzak, mert szerinte fiatal és tapasztalatlan vagyok.

- Tehát kísérleti patkány lennék.

- Semmiképp - rázta meg a fejét - patkány nem.

Gúnyosan elmosolyodtam. Ezzel még én tennék neki szívességet! Átláttam a szitán. Körülnéztem. Már láttam egy nagy pályát, tele akadályokkal, egyik oldalán lelátóval, ami már dugig volt az érdeklődőkkel. Felharsant valami kürt hangja; összerezzentem. A kürtre néhány ló nyerítve válaszolt. Egy csapat lovas, állataikat vezetve indult meg a pálya távolabbi vége felé. Egészen rövid pillanatra úgy éreztem, jó lenne ott lenni köztük - jó lenne valahova tartozni, az istennek is, itt élek egy éve, és mindenki utál.

- Szóval? Jönnél lovagolni?

Eltűrtem a hajam a fülem mögé, és idegesen álltam egyik lábamról a másikra, mire kinyögtem végre a választ.

- Nem.