2. fejezet - A verseny

  2010.05.08. 19:20

Michael arcán döbbenet tükröződött. Idegesen az ajkamba haraptam. Nem tehettem róla, egyszerűen nem akartam, hogy bekebelezzen ez a világ. Meg akartam tartani régi önmagam, és nem akartam egybeolvadni ezzel a vidéki maszlaggal.

Mégis rosszul érintett a fiú reakciója. Lelkiismeret-furdalás gyötört. Ő maga tanított volna! Feláldozta volna a szabadidejét, csak hogy végre legyenek lovas barátaim is.

De erről lecsúsztam. Látszott rajta, hogy megsértettem. Neheztelését teljesen megértettem. Hirtelen eszembe jutott, hogy alább kellene hagynom ebből a beteges gőgből, ami körülvesz. De rögtön jött a válaszgondolat: Még mit nem! Nem kell nekem ez a semmi banda.

Mondjuk ez a második kicsit gyengébben mondta a magáét.

- Nézd… én… - hirtelen reflexből majdnem megsimogattam a karját, mint amikor megbántom Mariah-t, és bocsánatért esedezek - nekem ez így nem… Nem tudom, mennyire értesz, de annyi minden megváltozott, és egyszerűen nem akarom, hogy megváltozzon!

Száját még mindig szorosan összepréselte, de a tekintete megváltozott. Én pedig megijedtem magamtól, mert éreztem, hogy fojtogat a sírás, és attól is, hogy épp egy majdnem vadidegennek akarom kiönteni a lelkemet. Michael megállt, talán, hogy ne kelljen közel mennünk a tömeghez.

- Utálom az egészet, érted? Istenem, dehogy érted! Csak annyit szeretnék, hogy visszakaphassam a régi életem, hogy újra az a vidám Alice Thompson lehessek, aki a költözésig voltam! Szeretni akarom az iskolát, az embereket, akik körülvesznek! Hiába van itt Jen, ha akárhova megyek, csak ellenséges tekintetek kísérnek… Jen nem lehet ott velem mindenhol! Még a húgom Vihogós Barátnői is rühellnek…

- Ne sírj - mondta szelíden.

- Nem sírok - mormogtam, és elmázoltam az arcomon egy könnycseppet. Iszonyú szégyenkezés fogott el. Egy pillanatra utáltam mindent és mindenkit, ami csak körülvett: a lovakat, a nézőket, Michaelt, de főleg magamat, amiért annyira gyenge voltam, hogy nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. De ha egyszer annyira jól esett végre kimondani azt, ami alig több mint egy éve forrt bennem…

- Ha összeszedted magad, akkor szólj, és indulhatunk tovább.

Bólintottam, aztán előszedtem a kis táskámból a kézitükrömet. Nem is mosódott el annyira a sminkem. Kiigazítottam, de a dagadt szemeimet semmi sem tudta elrejteni. Illetve igen - a napszemüvegem, amit most visszatettem rendes helyére.

Kedves hangnemétől persze megint sírnom kellett. Legszívesebben ráborultam volna, de annyira még én sem voltam laza, hogy ezt megtegyem. Michael mégiscsak egy idegen. És fiú.

Lassan odaértünk a fehér kerítéshez. Egy fa alá álltunk be, ami hűs árnyékot adott, mert már azért kezdett meleg lenni. Szerencsére nem sokan voltak körülöttünk, a nagy többség a lelátókon foglalt helyet. Hálát adtam a sorsnak. Nem akartam, hogy még most is gyűlölködő pillantásokat kapjak.

Épp azon gondolkoztam, hogy remélem, nem esik a nyakamba valami ocsmány bogár, vagy madárszar (esetleg madárfióka), amikor kaparászást éreztem a vállam körül. Borzasztó, halálos félelem járta át minden idegszálam.

- M… Michael - kezdtem remegő hangon. Ő azt hihette, hogy megint sírok (megvallom, közel jártam hozzá, csak épp nem az előbbi miatt), mert különösen szelíd arckifejezéssel fordult felém előbbi unott nézelődéséből - megnéznéd, mi van a vállamon?

Odapillantott, és esküszöm, elfehéredett. Még jobban berezeltem. Átfutott az agyamon a legrosszabb lehetőségek mindegyike, a gyilkos fekete özvegyektől kezdve a legundorítóbb ezerlábúakig - persze vágom, hogy ilyenek nem élnek itt, de ki tudhatja? - ezen pedig a fiú ijedt tekintete sem segített.

- Mi az? Mi van?! - rikácsoltam egyre magasabb hangon.

- Ne mozdulj - szögezte le, aztán a földön kezdett keresgélni valamit.

- Miért? Michael! Mi van rajtam? Meghalok! - kapálózni kezdtem, ő pedig egy bottal a kezében óvatosan közelített felém.

- Csak egy hernyó - próbált meg nyugtatgatni, nem sok sikerrel. Ha valamitől undorodtam, azok a hernyók és a giliszták, meg egyéb kukacok voltak, erre pont rám esett egy!

- Csak egy hernyó?! - visítottam - Szedd le!!

Éreztem, ahogy a bot hozzám ér, és a gusztustalan lény végre elszakadt a bőrömtől. Rögtön odakaptam, de túl hamar, mert Michael még nem vette el a botot időben. Így ujjam telibe találta az undok hernyót, ami így sikeresen a nyakamra repült, ahonnan tovahömbölödött, hajszál híja volt, hogy nem esett bele a fölsőmbe. Michael önfeláldozón elkapta, hiába, ez már túlment a tűréshatáromon - visítani kezdtem, de teljes erőből, és nem egyszer, hanem újra, meg újra, mint akit ölnek. Tulajdonképp még vicces is lett volna, ha nem épp mögöttünk halad el egy ló és lovasa. Az ijedős állat - bizonyítottan ijedős, én magam teszteltem - felnyerített, majd két lábra állt. A fiú, aki rajta ült, meglepetésében kiáltott, de sikerült azért visszafognia. Utána még toporzékolt egy kicsit a rémült szürke, a srác pedig nyugtatni próbálta, és körbe-körbe járatta, hogy ez a nyugtatás sikerrel is járjon.

Persze, hogy nem járt.

Én ilyenkor már teljesen csendben voltam, mert Michael keze szorosan a számra tapadt. Csakis én lehetek ekkora hülye, hogy lovak között visítozni kezdek! Féltem, hogy mit kapok majd a lovastól, mert a szürke még mindig nem nyugodott meg. Újabb fekete pont! Ezt fogom hallgatni majd az érettségi bankettig, habár oda senki sem fog elhívni, mert lovak között visítoztam.

Végre sikerrel járt a fiú, a lova már csak néha ugrált, vagy lépett nagyobbat. Megkísérelte a leszállást, ami sikerült is neki. Michael szabadon engedett, én pedig legszívesebben a háta mögé bújtam volna, annyira féltem az elkövetkező fejmosástól.

- Szabad tudnom, mi volt ez? - kérdezte a dühös gyerek.

- Én… igazán sajnálom - próbálkoztam - rettegek a hernyóktól, és rámesett egy…

- Jaj, oda ne rohanjak - gúnyolódott - Én, kérlek szépen, ma versenyezni fogok! Mi lett volna, ha a lovam, vagy én lesérülünk?

Mélyen lehorgasztottam a fejem, mert igaza volt. Michael azonban nem hagyta annyiban. Unottságot tettetve a körmeit piszkálta, de amikor megszólalt, hangján érezni lehetett az idegességet.

- Pech.

- Na ide figyelj, Dawson - a srác hangjából sütött az utálat és az undor - nekem te itt ne „pechelj”. Azt hiszed, csak azért, mert apádé a központ, tiéd a világ is? Fogd be legközelebb rendesen a kis New Yorkból szökött liba száját, különben nagyon megjárod.

- Egek, berezeltem - prüszkölte dühösen Michael. A fiú nem reagált, megfordult, fellökte magát lovára, majd elügetett. Az állat idegesen csapkodta a fejét még most is.

- Annyira sajnálom - motyogtam - Adtam egy újabb támadási felületet mindenkinek, ráadásul még egy versenyző esélyeit is elrontottam.

- Nem kell. Látod, ő Alan Raymond - Michael kiköpött - egy senki. Szerintem kifejezetten jól jött neki ez a kis affér, hisz ha veszít, lesz kire fognia.

- Akkor is egy baromi nagy lúzer vagyok! - toppantottam idegesen jobb lábammal - Mindent elcseszek… jobb lenne, ha hazamennék.

Azt vettem észre, hogy Michaelt rázza az elfojtott nevetés. Kérdőn néztem rá, mire a lábamra mutatott.

- Kinyírtad a hernyót! - nevetett fel hangosan. Ijedtemben ugrottam egyet, mire igazi hahotában tört ki. A talpam tele lett undorító, gusztustalan, ocsmány hernyóbéllel és hernyókakával, ráadásul kis ragadós hernyószőr is tapadt rá. FÚJ!

- Á… köszönöm - mondta Michael gyenge hangon, amikor már véget vetett a nevetésének - Már biztosítva van a jó napom.

Aztán újra röhögni kezdett.

Én ezt persze nem tartottam viccesnek. Fúj!

Megint megszólalt valami harsona, és egy férfi bemondta egy megafonba, hogy a versenyzők készüljenek fel, és sorszám szerint fognak majd indulni. Nemsokára kirobogott az első versenyző (persze a „robogást” nem szó szerint kell érteni). Lova gyönyörű volt, magas, ruganyos léptű, sötétpej jószág. Nyakát tökéletes ívben tartotta, járása könnyed, összeszedett volt.

- Ő Josh Hartnett - mondta Michael, miközben a kerítésre támaszkodva néztük az ügyes fiút, ahogy épp átrepült egy akadály felett - Az egyik legtehetségesebb lovasunk. Remekül bánik az állatokkal. A lova pedig egy dán melegvérű. Nemes paripa. Persze a paripát csak képletesen értsd, nem herélt, egy négy éves mén. Tavaly vették meg neki a szülei. Látod, milyen könnyedén mozognak együtt? Teljesen egymásra vannak hangolva, tökéletes köztük az összhang. Az kezdők közt a legesélyesebbek.

Bocsánatkérőn nézett rám, mert szerintem azt hitte, hogy szerintem a húgom a legjobb lovas.

- Francba! - szaladt ki a száján, amikor Josh lovának egyik patája hozzáért valamelyik akadály rúdjához - Ez hibapont! Pedig majdnem tökéletesen végigment… az a fránya meredek mindig kifogott rajta!

Hümmögtem, mert lövésem sem volt, mi az isten az a meredek. Közben a ló és lovasa befejezte a menetüket, és Josh megpaskolta a pejt. Integetett, ahogy levonultak a pályáról, és a közönség hangos ovációja kísérte, miközben távozott.

Michael minden egyes lovasról elmondott mindent: a nevüket, mióta lovagolnak, mik az erősségeik, és közben azt is megtudtam, hogy a meredek egy akadályfajta.

- Te mindent tudsz? - szóltam be, amikor már tényleg elegem lett az információáradattól.

- Persze - bólintott - valakinek észben kell tartani az idejárók ügyeit-bajait, és ez a feladat rám hárult. Szinte mindenkiről tudom mióta lovagol, mikor jár ide, és melyik lóval.

- Nem őrülsz bele? - kérdeztem őszinte csodálattal - Én mindent elfelejtek, vagy elhagyok.

- Ezért vagyunk mi, férfiak, hogy az ilyenek után, mint te, rendet tegyenek - kacsintott, én pedig játékosan (talán kissé erősen…) oldalba böktem a könyökömmel. Amíg ő a fájdalomtól görnyedezett némi túljátszással, a pályára Mariah robogott be.

- Mariah Thompson és Jack, a 9 éves herélt - mondta kötelességtudón Michael, mintha valami bemondó lenne - a húgodnak ez az első versenye ugye?

- Igen. Ennyire látszik?

Bólintott.

- Nagyon ideges, és ezért ilyen összeszedetlen Jack. Ó! - kiáltott fel, amikor Mariah elvétett egy ugrást - Ezért verte le ezt is. Későn reagáltak! Pedig olyan jól indult…

Mariah arca kissé szomorkás volt, amikor elhagyta a pályát, de szeretettel paskolta meg a lovát, majd integetett az őt éljenző tömegnek, amelybe én is lelkesen csatlakoztam.

- Jack eladó - köhintett mellettem sokatmondóan Michael.

- Ez hogy jön ide? - néztem rá szúrós szemmel.

- Sehogy, sehogy. Csak épp ő meg a húgod össze vannak nőve. Soha nem mesélt róla?

- Nem… nemigen - füllentettem. Az igazság az volt, hogy Mariah igenis sokat mesélt Jackről. Csak amikor megtudtam, hogy Jack egy ló, nem pedig egy fiú, nagy ívben tojtam az egésze. Lovak, mit nekem? Kérem. Most viszont elszégyelltem magam. Rájöttem, hogy elég undok voltam a húgommal. Pedig hányszor szólt, hogy beszéljek anyáékkal az érdekében! Csak én mindig elfelejtettem ezt megtenni.

Átható tekintettel nézett rám, és tudta, hogy hazudok. Valószínűleg elpirulhattam, vagy valami. De egyszerűen tudtam, hogy anyáék belemennének a vásárba, mert pénzben soha nem szűkölködtünk, és nem is fogunk (remélem). Én viszont nagyon nem akartam, hogy egy ilyen állat megrontsa a kedves családi légkört. Az még aránylag a régi volt. Főleg, ha Mariah nem a lovakról csacsogott, és apa is időben hazajött. Együtt néztük a Tv-t, kajáltunk, meg röhögtünk, ahogy régen. A nappali is majdnem ugyanúgy nézett ki, mint New Yorkban - csak épp a látkép változott az ablakból.

Még egy lovas jött, tapasztalatlan, ügyetlen lányka fekete lovon, aki annyira nem érdekelt. Michael persze róla is elmondta a tudnivalókat, de nem figyeltem rá. Utána kihirdették, hogy egy kis szünet következik; majd néhány ember nekilátott, és átrendezte a pályát a haladók számára. Michael elment valahova, én pedig egyedül álltam tovább a kerítés mellett. Szünet végén a fiú visszatért.

A haladók között az első lovas még kezdőbe is lúzer lett volna. Dundi lányka volt, világospej lovon, és szinte minden akadályt levert. Rémes volt látni; még Michael sem kommentálta, csak összeszorított szájjal állt, és aggodalmasan dobolt az ujjaival a kerítésen. A szegény lány a nyeregben amilyen kicsire tudta, összehúzta magát, és lovával sietősen távozott. Biztosra vettem, hogy könnyes a szeme, de túl messze voltam, és nem láthattam.

- Hát… - kezdte Michael. - Figyelted, mennyire kapkodott? Teljesen figyelmetlen volt, annak az összhangnak, amit Joshnál láthattunk, itt még a nyoma sem volt meg. Szerintem csak a szüleinek akar megfelelni, azért lovagol, nem pedig örömből. Rosszul ugrott, a tartása is rossz volt…

- Elég - szakítottam félbe - nem vagyok rá kíváncsi.

Aztán rögtön ujjongani kezdtem, mert Jen és Kelly jelent meg a pályán. Jen száján átszellemült mosoly ült, és igen könnyedén irányította szeretett lovát. Michael ezúttal sem kommentált, csupán bólogatott, akárhányszor úgy vélte, valami jó dolog történt. Én nem láttam semmi ilyet, csak azt, hogy mindketten élvezik, amit csinálnak.

Az utolsó akadálynál visszafojtottam a lélegzetem - utána pedig boldogan kezdtem ismét ujjongani, éljenezni, tapsolni, amit csak lehetett. Egyetlen akadályt sem vert le! Ő lett a győztes - legalábbis eddig.

- Fantasztikus volt! - kiáltotta Michael, miközben tapsolt. Összemosolyogtunk, de valami furcsa csillogást véltem felfedezni a szemében. Csak nem tetszik neki Jen?

- Az - ismét rápillantottam, hátha látok valami mást is, például kipirult arcot, vagy valami hasonlót, de semmi ilyet nem vettem észre.

A Jen után következő versenyzőre igazából nem figyeltem, mert egyrészt gondolkoztam, másrészt Michael hülyeségeit hallgattam a barátnőm tehetségét illetően (persze nem átallott megjegyezni, hogy igenis vannak hibái…).

Majd belovagolt Alan az ideges szürkéjével. A ló a tapsra összerázkódott, és rakoncátlanul fel-le dobálta fejét. De gazdája ura volt a helyzetnek. Tökéletes ívben röpült át az akadályok felett - a ló nagyon magasra ugrott, és Michael, kelletlenül, de bevallotta, hogy a tartása még így is tökéletes.

Hiába tűnt Alan a jövő díjugrató nemzedékének egyik következő csillagának, mégis elbaltázta. Túlságosa elbízhatta magát, mindenesetre a lova nem ugrotta meg az egyik akadályt. Megtorpant, a fiú meg majdnem lerepült róla. Utána ment egy kis kört, és másodszorra is nekirugaszkodott az akadálynak. Sikerült átugrania, habár az egyik rúd leesett.

- Miért szorítottál? - kérdeztem Michaeltől, aki, mint észrevettem, keresztbe tett ujjakkal várakozott. Azt hittem azért, hogy sikerüljön a csávónak az átugrás.

- Ha még kétszer megtorpant volna, kizárják - sóhajtotta csalódottan.

- Ennyire utálod?

- Nincs rá szó, Alice.

Vállat vontam, aztán nagyjából nagy ívben tettem rá, mi történik körülöttem. Michael folyamatosan duruzsolt kellemes hangján, de már tele volt a tököm a lovakkal, így arra sem voltam képes figyelni. Álmodozva nézegettem egy felettünk repkedő madarat. Nagy volt, és szerintem valami ragadozómadár lehetett. Irigyeltem a szabadságát. Akárhova elmehetett, és nem kellett semmitől sem félnie. Magát az erőt képviselte, a függetlenséget. Bárcsak én is repülhetnék! Mindig ott élnék, ahol jól érezném magam, és senki sem zárhatna kalickába.

Az eredményhirdetésre sokáig kellett várni, nekem pedig nagyon kellett pisilnem. Még folyamatosan jöttek az újabb és újabb versenyzők, hisz még csak a negyediknél tartottunk, amikor a madárról ábrándoztam, és tizenegyen voltak.

- Mich… izé. Nem tudom, hol van a vécé.

- Mi? - fordult oda. Nem figyelt rám. Én pedig elég kellemetlenül éreztem magam. Oké, hogy a pisilés természetes dolog, de könyörgöm, akkor is ciki.

- Ki kéne mennem.

- Hova? - bámult rám értetlenül.

- Vécére - mondtam már elég kínosan. Kis gunyoros mosoly jelent meg az ajkán. Biztosan rajtam röhögött. Intett, hogy kövessen, és a klubházhoz vezetett, ahol megrohamoztam a mellékhelyiséget. Aztán ha már ott voltam, a tükörnél rendesen megigazítottam a sminkem. Így nem kellett a napszemüvegem mögé rejtőznöm.

Amikor kimentem, a fiú még mindig rám várt, bár már Jen társaságában. Barátnőmhöz rohantam, és a nyakába ugrottam.

- Nagyon ügyes voltál! - szorongattam meg kedvesen.

- Köszi - arca kipirult - Annyira izgultam. És most is izgulok.

- Nincs miért - Michaelt figyeltem árulkodó jeleket keresni, és talán lazább volt, mint amikor velem beszélt. Olyan mesterkéltnek tűnt. Ezt elkönyveltem magamban.

- Mariah! - rikkantottam hirtelen, mert megláttam a testvéremet, egy Vihogós Barátnővel. Nem tudtam, mi a neve a csajnak. Amikor odaértek hozzánk, mindhárman gratuláltunk Mariah-nak, én jól meg is ölelgettem.

- Tényleg megvadítottad Alan lovát? - kérdezte váratlanul a Vihogós Barátnő. Michael is és én is elképedve bámultunk rá.

- Mi van? - kérdeztem vissza elég bunkó módon, és csípőre tettem a kezem.

- Én is hallottam - babrált egyik tincsével idegesen Jen - És emiatt vétett el egy ugrást.

- Ez nem igaz! - fakadt ki Michael - Ráesett egy ronda nagy hernyó, és sikítozni kellett, az a gyökér meg pont akkor sétált arra. Egyébként is, az még a verseny előtt volt, de neki már a pálya túlsó felén kellett volna gyülekeznie a többiekkel… Mekkora seggfej!

- Jól van már… - csitítottam.

- De Alice - óvatoskodott Mariah - nem érted? Rád akarja kenni, hogy elrontotta az egyik ugrást. És sokan hinni fognak neki.

Szúrósan a Vihogós Barátnőre néztem, aki lesütötte a szemét. Megértettem, miért akadt ki Michael. Ez aljas rágalom! Annyira tudtam, hogy nem szabadna eljönnöm… egyszerűen hihetetlen ez a lovas banda. Rosszabb, mint a röplabdacsapat New York-ban (tudni kell, hogy folyton kavartak, és kibeszélték egymást). Undorító egy társaság.

- Tehát még többet fognak baszogatni - mondtam ki talán túlságosan is nyilvánvalóan. Jen nem kedvelte a csúnya beszédet, de most nem javított ki. Kivételesen.

- És még többen. Alan kb. a fiú Theresa. Folyton együtt lógnak, és mindenkit szidnak. Akinek eddig nem volt baja veled, annak most majd lesz, Alice, erre készülj fel.

- Hát ez marhajó. És miért? Mert meg kellett néznem ezt a szar versenyt! Hát kösz - vetettem oda a többieknek, majd elviharoztam. Elegem volt belőlük! Haza akartam menni, de anya csak négyre jött értünk, és még három óra sem volt. Év végére nagy nehezen elértem, hogy ne röhögjön rajtam mindenki, erre most ez a csapat lóbuzi mindent tönkretesz.

Sokáig sétáltam, a lábam már elviselhetetlenül fájt a cipőmben. Elhagytam az utolsó épületet is, és egy óriási legelőhöz érkeztem, ahol rengeteg színű és fajtájú ló, vagy póni legelészett. Egy nagy szénabála állt a kerítés mellett - nagyon hívogatott, de nem akartam leülni rá, mert biztosan tele volt bogarakkal.

Végiggondoltam, mi lesz velem az elkövetkező két évben. Most voltam tízedikes, ősszel múltam tizenhat. Állítólag az embernek ilyenkor még csak élvezni kell a gondtalanságot, hisz messze az érettségi, és már nem kell félni a beilleszkedéstől. Kivéve, ha új diák vagy. Azok mindig szívnak. Én különösen, mert túlságosan büszke voltam, és lenéztem mindenkit. Gőgösen viselkedtem, az itteniek pedig meg akartak leckéztetni. De azóta sem hagytam alább ebből a magatartásformából, pedig tisztában voltam vele, hogy kellene.

Addig elmélkedtem, amíg sírni kezdtem. Olyan igazságtalanságnak éreztem az egészet. Miért pont én? Utáltam ezt a helyet. És utáltam a régi barátaimat - bár nem is lehetne őket igazán barátoknak nevezni - amiért nem is érdekelte őket, mi van velem.

Lassan abbamaradt a sírásom, és elhatároztam, hogy visszamegyek, hátha már kihirdették az eredményt, és mehetünk végre haza. Persze be kellett látnom, hogy ez nem olyan egyszerű, mint akarnám, mert megint elfelejtettem, merről jöttem, és eltévedtem.

Sétáltam egy darabig, de reménytelennek tűnt. Leültem egy fa tövébe- imádkozva, hogy ne essen rám semmi - aztán megint a gondolataimba merültem. Egyszer csak ki kell jönni valakinek a lovakért, majd ő segít visszajutni nekem a központba.

Persze nem nagyon hiányoztam senkinek, mert nem hívtak a mobilomon. Aztán rájöttem, miért nem: lemerült. Kis híja volt csak, hogy nem hajítottam el valahova a francba.

Ma minden ellenem játszott.

Inkább elővettem a tükröm, és megint elkezdtem igazgatni a lesírt sminkemet. Jobb dolgom úgy sem volt.

- ALICE! - hallottam valahonnan a nevem. Azt hiszem, Jen kiálthatott, legalábbis az ő hangjára tippeltem. Nem akartam válaszolni neki, mert haragudtam rá is. Mindenkire. Aki csak élt és mozgott és lóbuzi volt.

- Jaj, de jó, hogy itt vagy - mondta Jen amikor rám talált, mert bejött a tippem, és ő keresett. - Nem hallottad, hogy kiabáltam?

- Nem - füllentettem, majd feltettem a napszemüvegem, nehogy kiszúrja, hogy sírtam.

- Nemsokára eredményhirdetés - mondta félszegen - nem jössz?

- Ja, de, feltétlenül. Aztán Alan megtapostat azzal az idegbeteg gebével.

- Ne legyél ilyen. Mi tudjuk az igazságot.

- Aha. Hányan? Négyen. De az iskolában nem csak négyen vagyunk, bár gondolom ez nem tűnt fel, annyira a lovaid között szállsz folyton.

- Ne legyél ilyen igazságtalan - mondta Jeniffer bánatos hangon, én meg elszégyelltem magam. Igaza volt. Ő nem tehetett semmiről. Sőt, senki nem tehetett semmiről, az egész csak egy nagyon szerencsétlen baleset volt, amit az a hülyegyerek felfújt, mert így tudta csak palástolni, mekkora gyökér, és nem tud bánni azzal a lóval, amit vettek neki a gazdag szülei.

- Ne haragudj - álltam fel a fatörzstől, és megöleltem Jent - csak haragszom a világra.

- Általában mindig haragszol valakire - mosolygott. Máris megbocsájtott. Ezt szerettem benne. Ezt is.

Meglepően rövid idő alatt tértünk vissza a versenypályához. Jen elköszönt tőlem, és egyedül maradtam a hernyós fával. A lábam megint fájni kezdett a cipőmtől, de megpróbáltam nem tudomást venni róla. A kerítésre támaszkodtam, és némán figyeltem, ahogy a versenyzők bevonulnak lovaikat vezetve. A bénázó duci lány nem volt sehol.

- Szia - köszönt rám valaki. Megfordultam, és Michaelt láttam. Biccentettem neki, aztán néztem tovább a semmit.

- Figyelj, ne aggódj. Ha Alan szemétkedni mer, akkor nagyon megjárja. Én a védelmembe veszlek. Mondjuk lehet, hogy ha megteszem, még jobban fog téged utálni. Rajtad múlik.

Odakönyökölt mellém. Felpillantottam rá. Szép arcán aggodalmas kifejezés ült. Vékony, magas fiú volt, a régi sulimban biztosan giliszta lett volna a gúnyneve, és a kigyúrt focisták azzal szórakoztak volna, hogy bezárják a szekrénybe, vagy a vécébe dugják a fejét… én pedig csak röhögtem volna rajta. Pedig a könnyedsége tökéletesen illett egy lovashoz. Talán kicsit túl magas volt.

Furcsa tekintete miatt gyanakodni kezdtem. Valószínűleg Jen kérte meg, hogy mondjon nekem valami ilyesmit. Elöntött a hála a barátnőm iránt.

- Rendben. Utáljon csak meg az a seggfej - vigyorodtam el (megint gőgösen…), majd kezet nyújtottam. Elfogadta a jobbom, aztán gratulált a visongatós incidensemhez, és garantálta, hogy ha akár egyetlen hajszálam (vagy az egóm) is megsérül, kezelésbe veszi Alant.

Miközben ezen nevettünk, kihirdették a győzteseket. A kezdőknél az a Josh lett az első, valami csaj a második, és Mariah (!!!) a harmadik. Elmondhatatlanul büszke voltam, ő pedig hitetlenkedve vette át díját, majd megölelte Jack erős nyakát.

A haladóknál nem okozott nagy meglepetést az eredményhirdetés: egy olyan fiú lett a harmadik, akit nem ismertem, Alan a második, Jeniffer pedig az első. Az eszeveszett éljenzésben és tapsolásban villant be egy kis kérdés.

- Hé, Mich - fordultam a fiúhoz - Theresa miért nem indult? Ő olyan nagyra tartja magát…

- Áh - legyintett Michael - ő azt mondja, hogy az ilyen kis házi események nem érnek fel az ő nagyszerűségével.

- Szerintem csak fél, hogy nem lesz első, és oda a hírnevének.

Michael felnevetett.

- Fején találtad a szöget.

Majd elindultunk, hogy megkeressük Jent és Mariah-t az ünneplő tömegben.