3. fejezet - Fogadjunk...

  2010.07.11. 17:43

- Holnap lesz a díjlovagló verseny - számolgatott az ujján Jen - utána a Military, pénteken aztán meg a gyerek ügyességi.

- Aha - mondtam unottan - de ez most miért érdekel minket?

- Mert akkor este lesz egy nagy buli, amiben megünnepeljük a versenyhetet.

Barátnőmmel kettesben sétálgattunk az istállók felé. El akart búcsúzni Kellytől, még mielőtt hazaindulunk. Anya a parkolóban várt minket, mert felajánlotta Jennek, hogy nagyon szívesen hazaviszi.

- Neked is jönnöd kell - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Meglepődtem a hangnemén, hiszen Jen mindig is szelíd, nyugodt, visszahúzódó csaj volt, én meg a vagány, belevalóbb (bár inkább gőgös, meg mindenkit lenéző).

- Hülye vagy?! - hördültem fel - Az ilyen bulikon van ott az összes lóbuzi, nem? Ki fognak csinálni!

- Gonosz vagy - vetette oda nekem, és megszaporázta a lépteit. Hitetlenkedve tártam szét a kezem.

- Mi? Én? Gonosz? Már miért lennék az? És a többiek? Akik csak azért utálnak, mert sikítoztam, és Alan lova megindult? Rájuk mit mondasz?

- Figyelj - fordult meg hirtelen - Michael, a húgod és én igenis kiállunk melletted. A többiek amúgy sem bírnak, most nem mindegy, hogy mit mondanak? De mi hárman ugyanúgy szeretjük a lovakat, mint akárki más. Ha őket lelóbuzizod, akkor az ugyanúgy érvényes ránk is. Gondolkodj el ezen, oké? Mert folyton mindenkit csak kritizálsz és szidsz, aztán majd egyszer azt veszed észre, hogy még Mariah sem áll szóba veled!

Duzzogást tettetve fontam össze a karom, pedig tudtam, hogy igaza van. Ezt persze nem akartam bevallani. Felejtsen el! Meg amúgy is, mit ugat, ha egyszer mi visszük haza.

Beültünk a kocsiba, amiben halk zene szólt, valami pár napos sláger, de anyának tetszhetett, mert halkan dúdolgatta, és kezével ritmusra dobolt a kormányon. Kinyitottam az ajtót, és bevágódtam a hátsó ülésre, Mariah mellé. Alig vártam, hogy hazaérjünk, mert már nagyon fájt a lábam a magas sarkúban.

- Ülj előre, Jeniffer - mosolygott a barátnőmre anya, és megpaskolta az anyósülést - hogy ment a verseny?

- Nagyon jól, Gertrude néni - válaszolta készségesen Jen, miközben beszállt a kocsiba - első lettem a haladó kategóriában.

- Gratulálok - bólintott elismerően anya, majd beindította a motort. Furcsálltam, hogy Jen hangján fel sem tűnt, hogy az előbb veszekedtünk. Rajtam tisztán látszott a duzzogás, sosem voltam valami jó érzelmeim palástolásában. Emiatt még jobban megharagudtam rá.

Anya, Mariah és Jen a versenyről csacsogtak, én meg bámultam ki az ablakon. Nem volt sok kedvem visszagondolni erre a balszerencsés délutánra. És be kellett vallanom, rohadtul féltem attól, hogy mit fogok majd kapni Alantől. Pont ugyanúgy értett mások megalázásához, mint Theresa. Csodálkoztam, hogy nem rokonok, mert eszméletlenül hasonlítottak egymásra. Szépek voltak, gazdagok, és mindent (vagy mindenkit) megkaptak, amit csak akartak. A suli a lábuk előtt hevert, az ő ellenségük (én) mindenki ellensége lett. Michael csak azért nem lett kikiáltva olyan senkinek, mint én, mert az apjáé a lovasklub, és ez valami nagyon szent dolog, szóval nem szabad elítélni.

Az én apámnak semmije sincs, csak póker beceneve. A haverjai Ásznak hívják. Nem röhejes?

A péntek hamarabb jött el, mint vártam volna. A hetem unalmasan telt; otthon ültem, és jobb híján különböző színű körömlakkokat próbáltam ki a lábkörmeimen. Mariah folyton próbálkozott, hogy menjek be vele lovagolni, de nem akartam. Ha valamelyik barátnője átjött hozzánk, hogy felzabálja az én részemet anyám által sütött sütikből, bezárkóztam a szobámba.

Igazából a buliról el is feledkeztem volna, ha egyik nap, délután három körül (igen, akkor még aludtam) nem maga Jen ront be a szobámba, és húzza szét a függönyömet. Átkoztam magam, amiért nem zártam be előző este az ajtót, és magamban szidtam Mariah-t, mert azt hittem, ő jött be; így meg is lepődtem, hogy a barátnőmet látom.

- Te meg mit keresel itt? - nyögtem ki döbbenten.

- Azt mondtam, eljössz a buliba - jelentette ki, akár valami őrmester, aki nem tűr ellentmondást - úgyhogy el kell jönnöd. Büszkén kell a többiek elé állnod, mintha mi sem történt volna. Michael utálja Alant, ő teljes mértékben támogat téged, ahogy én is. Más meg nem számít.

- Jó, elég a szentbeszédből - torkolltam le, mielőtt újra belekezdett volna - Bejöttél a szobámba, pedig nem volt rajtam se smink, se semmi. Ez bűn!

Egy pillanatra úgy nézett rám, mintha teljesen őrült lennék, majd robbanásszerűen kitört belőlünk a nevetés. Újra szent volt közöttünk a béke. Leheveredett az ágyamba, aztán a nyakamba ugrott, és szorosan megölelgetett. Megpaskoltam a hátát. El akartam mondani neki, hogy nagyon hiányzott, mert féltem, hogy elveszítem az utolsó (egyetlen) barátomat is, de a szavak valamiért nem akarództak kimondatni. Ráadásul éreztem, hogy könnyes lesz a szemem. Az utóbbi egy évben egyre többet bőgtem, és ez kezdett megijeszteni.

Ráadásul nyilvánosan.

- Megígérem, hogy többet senkit sem fogok lóbuzinak hívni - mondtam végül, amikor elmúlt a sírás veszélye.

- Seggfejeknek hívhatod őket - javasolta - akkor tudom, hogy ránk nem gondolsz.

- Oké - egyeztem bele, és megint nevetni kezdtünk. Gyorsan elszaladtam fürödni, hogy frissen és üdén térjek vissza, és sebtében feltettem egy kis szempillaspirál réteget is.

- Mikor kezdődik? - érdeklődtem látszólagos nemtörődömséget tettetve.

- Hétkor, de később is odaérhetünk.

- És kik lesznek ott?

- Mindenki - jelentette ki Jen kissé túlozva - vagyis a lovasok nagy része, kábé úgy a sulira számíts kisebb létszámban.

Összerándult a gyomrom. Mindenki? Alan? Theresa?

- Tudsz kölcsön adni valami jó ruhát? - kérdezte félénken Jen. - Nekem semmi jó nincs, és nem akarok beégni.

- Persze - legyintettem, és kábultan a gardróbajtómhoz léptem, de félúton megálltam - előbb nem megyünk le enni? Mindjárt éhen halok.

- Ha akarod - vont vállat. Leszaladtunk, és gyorsan összecsaptam magamnak valami szendvicset. Anya nem tartózkodott házon belül, egy barátnőjével a szomszédos városba mentek, megnézni valami új szuper konyhafelszerelést, amit Mrs. Cole akart venni magának.

Később, a szobámban elgondolkozva álltam a gardrób előtt. Először azt sem tudtam eldönteni, hogy én mit viseljek, hát akkor még Jen? Végül egy sötét drapp, elég retro szabású, krémszínű pöttyös ruhácskát választottam, aminek a derekán saját anyagából készült öv volt, és baromi jól nézett ki. Tavaly nyáron vettem, de még egyszer sem volt alkalmam hordani nagyközönség előtt (akik nem a családom), mert nem hívtak sehova. Külön cipőt is választottunk hozzá, ami teljesen ugyan ilyen volt: drapp, és pöttyös, elegáns masnival, nyitott orral, magas sarokkal. Apa azt mondta, eszméletlen dögös vagyok egy ilyen szerelésben, de mondjuk lehet, hogy csak szülői kötelességből.

- Dögös! - jegyezte meg Jen, ahogy visszatértem a szobámba az öltözésből. Ennél jobb szót nem is használhatott volna. Lehet, hogy gondolatolvasó!

- Tudom - vetettem hátra vigyorogva a hajam, mire elfintorodott. - Menj, és nézz körül, én nem választhatok helyetted - intettem a gardróbom felé. Óvatoskodva körülnézett, majd végül egy elragadó, Mango forrónadrágot szúrt ki magának, fehér alapon kék hajszálvékony csíkokkal, és elöl egy masnival. Én sosem hordtam, csak megvettem, mert nem illett annyira a bőrömhöz, úgyhogy őszintén dicsértem a választását. Felsőnek egy magával hozott szürke trikót hozott. Némi elégtétellel állapítottam meg, hogy az én alakom sokkal jobb, mint az övé. Ez most akkor gonoszságnak számít?

A sminkeléssel, körömlakkozással és a frizura beállításával annyi időnk elment, hogy mire észbe kaptunk, elérkezett az indulás pillanata. Mariah is megjelent, de szerencsére valamelyik Vihogós Barátnővel előbb lelépett. Anya hazaért, és kedvesen felajánlotta sofőri szolgáltatásait. Mesterkedése nagyon átlátszó volt, így akarta elérni, hogy minél előbb hazaérjünk.

- Anya… - próbáltam lebeszélni arról, hogy tízre jön értünk, miközben egy bögre jó erős kávéval jutalmaztam magam a semmiért - majd felhívlak, és akkor gyere, oké? De szerintem ne nagyon várj kettő előtt.

Sóhajtott egy nagyot.

- Azt hittem, az ilyen bulizásokról leszoktál, miután New Yorkból eljöttünk - széttárta a karját - de úgy látszik, nem változtál semmit. Lehet róla szó.

Jennel vigyorogva összenéztünk, pár perc múlva pedig már az öreg piros Chevy kopott ülésein pihentünk. A bulit nem a lovasparkban tartották, hanem a városban, egy szórakozóhelyen, amit a Club11 névre keresztelt valamikori alapítója. Még sosem jártam benne, mert nem tudtam kivel elmenni.  Se Jen, se Mariah nem volt az a bulizós fajta, vagy ha Mariah ment, akkor azt csakis a vihogós kis seggekkel tette meg, akik engem utálnak, és viszont.

Nem volt túl nagy a „tömeg”, pedig én becsszóra úgy képzeltem, hogy annyit fogunk várni kinn az utcán, ahogy a filmekben szoktak. Ez már elég nagy csalódást okozott nekem. El is ment a jókedvem, összefont karral, durcás képpel sétáltam be. Így nem nyújthattam olyan elragadó látványt, mint szerettem volna, de kicsit sem érdekelt.

Jen céltudatosan megindult egy irányba, én meg követtem. Lassan Michaelt pillantottam meg, és kimondottan örültem neki. Helyes volt; fekete nadrágot és mellényt viselt, fehér pólóval, de nem a stréber, hanem a divatos fajtából. Hitetlenkedve néztem rajta végig, és ez neki is feltűnt.

- Na mi van, meglepődtél, hogy fel tudtam öltözni? - nevetett fel.

- Hát igen… hiányzik a lovaglócsizmád - bólintottam, miközben a cipőjét nézegettem, ami egyszerű Converse volt.

- Ti is jól néztek ki - mondta lazán.

- Azt nem mondtuk, hogy te igen - jegyeztem meg elég kekec módon. Furcsán nézett rám, mint aki nem szokott hozzá az ilyen viselkedéshez, de végül is nevetésre állt a szája.

Egy ismeretlen lány lépett oda hozzánk. Illetve már láttam a suliban, de a kilencedikesekhez járt, akikkel általában nem egy épületben vagyunk. Ez volt az iskolánk egyik hátránya a sok közül: az épülete két szárnyból állt, az A-ból és B-ből, és általában a tizedikesek és a tizenkettedikesek tartózkodtak a B-ben Jen elmondása szerint, így nem ismertem se Michaelt, se a hozzánk csatlakozott csajszit.

- Mich - kezdte - kölcsönkérhetem a telefonod? Anya mindenáron el akar jönni értem tízre, és meg akarom győzni, hogy veled megyek haza.

- Oké… - Michael odaadta a kis készüléket - Ő a húgom, Angela.

- Ismerjük egymást - vigyorgott Jen, talán kicsit kényszeredetten is.

- Alice vagyok - mutatkoztam be én is. A lány eltűnődve vizslatott, látszólag nem tudott hova tenni, majd szeme elkerekedett, amikor megtudta, ki is vagyok.

- Ó, ja! Tudom már… te vadítottad meg Alan lovát! - elég lelkesen beszélt, mert ő sem kedvelte, de én akkor még nem tudtam. Inkább megijedtem, hogy mi van, ez ekkora nagy szégyen? Bakker ennyi ember között csak megvadulnak a lovak, főleg akkor, ha ilyen seggfej a gazdájuk, meg ijedősek is ráadásul…

- Tök jó! - tette hozzá, aztán megfordult, és elviharzott. Értetlenül pillantottam Michaelra.

- Fura - jegyeztem meg.

- Dehogy… ő is utálja Alant. És nagyon sokan vannak ezzel, csak nem merik felvállalni. Mert egy seggfej. Amúgy tudtad, hogy azt pletykálják, már a puszta megjelenésétől vadult meg az a szegény ló, mert érezte Alan félelmét, aki retteg tőled?

Jen hangosan, talán kicsit sértően is felnevetett, én viszont a döbbenettől levegőt is alig kaptam. Mi a jószagú…? Ha ezt már Alan is hallotta, akkor biztos nem fog nekem nyugtot hagyni.

- De ez most miért olyan nagy téma? - kérdeztem felháborodottan - Könyörgöm, nem történt semmi! Ennyire felfújták? Komolyan, ez már egy szappanoperába is szánalmas próbálkozás lenne!

- Ne foglalkozz vele - próbált nyugtatni Jen, de nem járt sok sikerrel, ugyanúgy háborogtam. Elegem lett hirtelen mindenből, haza akartam menni, a másik államba, a kedvenc városomba, New Yorkba, ahol nem akadnak ki olyanon, hogy sikítozásom miatt egy ló kettőnél nagyobbat toppantott. De nem, itt kellett lennem, és elviselnem a mindenkitől kapott lenéző oldalpillantásokat, ráadásul egész éjjel, hisz nem húzhattam haza ötpercnyi itt tartózkodás után szégyenszemre…

A suliból pár gyerek jött oda hozzánk, hogy üdvözöljék Michaelt meg Jent; nem voltam túl jóban velük, szóval csak álltam, mint a tök, és hallgattam a zenét. Lady Gagától szólt a Just Dance, erre még én sem panaszkodhattam. De minden szám véget ér, szóval ez is, utána meg valami fos vidéki banda ment fel a színpadra, hogy élő zenét nyomasson.

Nem csak én gondolkoztam így, mert valaki hangosan felkiáltott a közelünkben elégedetlenkedve, és kérdését hangos vihogás kísérte.

- Mi ez a szar?

Talán az elégedetlenkedés nem a legmegfelelőbb szó ide, azt hiszem. Én is röhögtem volna, de rájöttem, ki is kiáltott, mert Michael nagyon csúnyán nézett a terem azon felére. Megfordultam, és Alant láttam, rajongói gyűrűjében. Kissé megzavart, hogy most először nézhettem meg magamnak egészen közelről. Mint már mondtam, nem egy épületben tartózkodtunk, és csak hírből ismertem, vagy néha láttam messziről, de akkor is Theresa társaságában, úgyhogy nem tepertem oda lepuszizni vele, ráadásul akkor még nem is tudtam, hogy konkrétan kicsoda. A lovasklubban meg nem nagyon az arcára koncentráltam, hanem a lóra, és amúgy is, kobakot viselt, ami szintén elég feltűnő ahhoz, hogy elvonja a figyelmem. De most megdöbbentem, mert igenis, akárki akármit is mond, jól nézett ki. Már megértettem, mi a baja vele Michaelnek. Mehetett itt a rivalizálás ezerrel: mindketten helyesek voltak, magasak, jól lovagoltak. A legnagyobb különbség talán csak az volt köztük, hogy Michaelnek fekete haja volt, Alannek pedig szőkés, meg valahogy a tekintetük… szóval Mich kedvesen figyelte a környezetét, szája mindig mosolygásra állt, sokat vihogott, meg minden; ellentétben Alan, aki most is épp gőgösen tekintett körbe acélszürke szemeivel, tudatva, hogy itt ő az egyetlen, aki valóban megérdemli az ember jelzőt.

Észrevette Michaelt, és arcán megjelent valami ördögi, ami nem ígért túl sok jót. Elindult felénk. Ezt kis barátunk is észrevette, és oldalba bökte Jent, aki értett a szóból, mert belém karolt, és átrángatott a terem túlsó felére. Közben persze nem állt a buli, tök sokan rázták a seggüket (avagy táncoltak), meg ittak, vagy kajáltak.

- Te mit művelsz? - ordítottam Jen fülébe, mert új helyünkön túl közel voltunk a hangszórókhoz, és nem lehetett normálisan kommunikálni. Mérges voltam rá, mert ott akartam maradni… Alan miatt. Meg akartam nézni magamnak egészen közelről, mert nem is voltam annyira biztos abban az acélszürke szemszínben.

- Épp megmentetek a megaláztatástól - válaszolta élesen barátnőm - ugyanis ha téged is meglát, a földbe tipor, az ezer százalék! Ráadásul… - Itt nem nagyon értettem, mert a dobos elég keményen beindult - ráadásul engem se csíp most túlságosan, mert megnyertem az első helyezést!

Vállat vontam, és a nyakamat nyújtogattam, hogy lássam őket, de soha nem a magasságomról voltam híres, és zsiráfnyak kellett volna, hogy a tömegen áttekinthessek.

- Kérsz valamit enni vagy inni? - kiabálta Jen.

- Van itt valami jó koktél? - kérdeztem vissza. Bólintott, aztán eltűnt a tömegben, gondolom, hogy szerezzen. Én pont ráláttam az ajtóra, és majdnem elállt a szívverésem az ijedtségtől, mert az a dög Theresa lépett be a terembe. Reméltem ő nem vesz észre engem, és a falhoz simultam. Tudom, hogy én magam vagyok a szégyen, amiért így parázok, meg bujkálok, de semmi kedvem kitenni magam egy „alázzuk meg Alice-t” programnak.

Theresa megállt fotókéz pózban (segget kinyom+csípőre a kéz) a bejárattól nem messze, hogy felmérje a termet, majd ahogy szokta, kezével hátralökte a haját. Két pincsi csatlósnője kísérte, akik hasonlítottak hozzá, de persze nem érhettek fel vele. Akármennyire akarom tagadni a valóságot: Theresa nagyon szép lány volt. Az alakjával még engem is messze lesöpört a porondról, hát akkor még a többi veréb csajt; magas volt és hosszú lábú, de nem olyan langaléta és esetlen módon, mint Mariah. A haja színére nem mernék megesküdni, hogy eredeti, de nagyon különleges barna árnyalata van, ami a hátközepéig ér, össze-vissza tupírozza a fején, meg belövi, és a többi, de úgy sem gáz… a ruhái meg totál márkásak és mindig az aktuális divatnak megfelelőek. Ha nem itt és így találkozunk, akkor biztosan jó barátnők lehettünk volna, habár az a barátság is a felszínességen alapuló kapcsolataimat erősítette volna, amilyen a többi volt.

Miután a többiek észrevették, egy emberként integetni meg köszöngetni kezdtek neki. Az arcát nem láttam, hogy mosolyog-e, mindenesetre nem üdvözölte az őt ajnározókat. Kis híja volt, hogy nem kezdtem el hányást imitálni. A tömeg szétnyílt, nem vicc, utat adott neki, ő pedig egyenesen Alanhez tipegett, aki Michaellel vitatkozhatott addig. Michael kihasználta az alkalmat, és lelépett. Theresát a két csatlósa három lépés távolságból követte. Alan átkarolta Theresa derekát, de csupán formaságból, mert mindenki ezt kívánta tőle (legalábbis remélem), amikor az cuppanós puszikat adott neki üdvözlésképpen. A csatlósok ebben a kiváltságban nem részesülhettek, ők Alan haverjaival (csicskáival) cuppogtak.

- Undorító, mi? - szólalt meg mellettem Michael, aki úgy tűnik észrevett, és hozzám jött oda.

- Szörnyűek - fintorogtam, és arra gondoltam, mennyire lennék Theresa helyében. Épp Alan vállára borult, miközben lelkesen magyarázott valamit. Annyira látszott, hogy színjáték az egész, hogy már csöpögött a terem a nyálasságtól.

- Jen?

- Elment, hoz inni - válaszoltam, és a fülem mögé tűrtem a hajamat. A tömeg már összesűrűsödött előttünk, nem láttam a „szupercsapatot”. Sóhajtottam, és összefontam a karom. Fel sem tűnt, hogy elhallgatott a zene; csak amikor valami lassú számot kezdett el gitározni az egyik csávó. A szememet forgattam, mert már éreztem, mennyire nyálas lesz az egész. Akiknek volt partnerük, egymáshoz tapadtak, és lassúzni kezdtek. Elhaladt előttünk egy csapat csaj, és mind úgy néztek rám, mintha valami pondró lennék, vagy valami. Én, ha lehet, még undokabbul viszonoztam a pillantásukat. Reméltem, szétégnek a tekintetemtől, esetleg hasonlók.

Jen visszatért, és a kezembe nyomott valami gyanúsan zöldellő koktélt. Az íze nem volt olyan rossz, de azért elkönyveltem, hogy legközelebb nem hagyom a barátnőmre a választást.

- Látom megjött a hercegnő - mondta Michaelnek, aki körülbelül olyan fejet vágott, mint aki köpni készül.

Hirtelen pedig görcsbe rándult a hasam.

De ez nem izgatott, esetleg menstruációs görcs volt, vagy valami hasonló. Annál rosszabb. Hogy is mondjam? Hm, hát igen. Egy emésztési görcs.

Azt vártam, hogy elmúljon. Nem is dumáltam Jenékkel, hanem próbáltam lecsillapítani háborgó hasamat fél lábon ugrálással, meg nagy sóhajokkal. Körülbelül hajszál híja választott el attól, nehogy összefossam magam.

Az a rohadt koktél - úgy néztem a kezemben tartott pohárra, mint aki össze akarja roppantani. Éreztem, hogy itt már semmi sem menthető: vagy elmegyek WC-re, vagy örökre szégyenbe hozom magam. Eszembe is jutott egy vicc:

Így azt hiszem, már teljesen átérezhető a helyzetem. Miközben a vécé felé tartottam, halk imákat mormoltam magamban, nehogy találkozzak Theresával benn, és hogy legyen vécépapír.

A kis, fehér csempés helyiség üresen állt. Megörültem neki, hogy tiszta, így már semmi sem akadályozott meg valamelyik vécé használatában. Bementem a leghátsó fülkébe, és meglepetésemre még vécépapírt is találtam. Az elkövetkező perceket nem szándékoznám részletezni; a lényeg az, hogy csak éppen, hogy nem csináltam össze magam.

Épp végeztem, és már le is húztam a kellemetlen végterméket, amikor nyílt az ajtó, és páran beléptek a mosdóba. Nagyot káromkodtam (persze csak tátogva), és eszem ágában sem volt kimenni. Elég büdös volt… és ha most kilépek a fülkéből, ezek tudni fogják, hogy nekem köszönhetik, aztán adnak nekem valami hülye becenevet, például Fostos Alice, amire nem vágyom igazán.

Lehajtottam a vécé fedelét, aztán felültem a tartájra, lábamat az ülőkén pihentettem, és vártam.

- Fúj, de undorító szag van - hallottam odakintről.

- Valaki dögöt evett aztán kipakolta? - kontrázott rá a másik, én pedig éreztem, hogy elvörösödöm. Valaki megnyitott egy csapot, egy harmadik hang pedig kijelentette, hogy pisilnie kell, meg hogy ki tud adni neki egy tampont.

Biztos kapott, mert hallottam, hogy az első fülke ajtaja csattan, majd hosszú csobogást is. A másik kettő a sminkjét igazgatta, erről tanúskodtak a „van egy szempillaspirálod?” és a „de jó ez a szájfény” párbeszédfoszlányok. A pisilő végzett, kezet mosott, majd kijelentette, hogy rémesen csillog a bőre ezen az estén, ezért adjanak neki egy púdert.

- Láttátok Thompson ruháját? - kérdezte valamelyik. Megmerevedtem. Úgy tudom, csak én és Mariah vagyunk Thompsonok a környéken.

- Melyiknek? A magasnak vagy a kisebbnek?

- A kicsinek. Rohadt jó, nem?

- Aha - válaszolt a pisilő - De egyszerűen utálom azt a csajt. Pontosan olyan mint Theresa.

Egy szörnyű, jeges kéz markolt a lelkembe. Ha nekiálltak engem kibeszélni, akkor nem hagyják abba jó ideig. Tisztában voltam vele, hogy sokan ki nem állhatnak; de így, ilyen közelről még sosem szembesültem vele.

- Szerintem is, én se bírom, nem azért mondtam - jelentette ki mentegetőzve az, aki először mondta, hogy jó a ruhám - Nem tudom, mit képzel magáról. Lehet, hogy szép, de csak mert New Yorkból jött, nem lesz több, mint mi. - hangját gúnyos nyafogásra változtatta - Mindenkit utálok, vidéki seggfejek, hozzátok sem szólok, mert annyira menő vagyok, csak mert városi patkányként nőttem fel…

- A húga sokkal jobb fej… nincs elszállva magától.

- Lovagolni is jár, nem?

- De. Az a másik meg egyszer tette be oda a lábát, és akkor is bajt csinált.

- Mit?

- Nem hallottad? Alan épp mögöttük haladt el a lovával a versenyen, amikor visítozni kezdett mint akit nyúznak, és a ló megijedt, felágaskodott, meg minden. Amúgy szerintem nem szép.

- Alan viszont annyira helyes - mondta a pisilő álmodozó hangon, és el is terelődött rólam a téma - csak annyira kár, hogy azzal az öntelt hólyag Theresával lóg folyton...

Kilökték az ajtót - egy pillanatra beszűrődött a kinti zene - majd kimentek, és ismét csönd borult a mosdóra.

Én már jó ideje csak mereven bámultam magam elé, és figyeltem, ahogy a könnyeim lassan a kézfejemre potyognak. Tényleg ilyen vagyok? És tényleg ennyire utálna mindenki? De ez nem igaz! Én igenis kedves vagyok - oké, nem annyira, mint Mariah, de nem vagyok Theresa kettő!

Lassan kimentem a fülkéből, és a tükörbe néztem. Még jó, hogy vízálló sminket tettem fel, így nem maszatolódott el a szemfestékem. Lassan figyeltem magam, ahogy a kövér könnycseppek kibuggyannak, és végigfolynak az arcomon. Nem igazság!

Kezet mostam, aztán a kéztörlővel a szememet is megtöröltem, és igyekeztem nem újfent sírni. Ezt a hasmenést biztos isten küldte rám, hogy biztos legyek abban, tényleg utálnak. Pedig néha már reménykedtem, hogy csak én látom így.

Nem akartam visszamenni Jenékhez; gondoltam, így legalább kicsit közelebb kerülnek majd egymáshoz, meg nem akartam úgy tenni, mintha jól érezném magam. Elvonultam a sarokba, és leültem egy székre. Senki sem figyelt fel rám, mert egy bazinagy virágláda mögé behurcoltam, és ott gubbasztottam. Nem izgatott, hogy keresnek-e, vagy sem, meg valószínűleg nagyon jól elvoltak kettesben. Vajon ők sem bírnak, ahogy a többiek? Michaelt nem ismertem még annyira, valószínűleg csak Jen miatt állt szóba velem… Jen meg nem gonosz. Őt tényleg a barátnőmnek mondhatom, és elég nagy sértés rá nézve már az is, hogy ilyeneket gondolok.

A zene megint beindult, úgyhogy fogtam magam, és inkább kimentem az udvarra, mert a közelemben állt egy hangszóró, és fájt tőle a fejem. Ráadásul megpillantottam Alant és Theresát, és nem volt sok kedvem a megaláztatáshoz. Ha most szóltak volna be valamit, biztosan elbőgöm magam.

Kinn üldögéltem; jó idő volt, nem kellett attól tartanom, hogy megfázok. Néztem a csillagokat. Csak most fedeztem fel, mennyire mások, mint New Yorkban. Ott sosem láttam őket, vagy a sok fény miatt, vagy talán egyet sem kerestem. Most pedig ott csillogott a milliónyi pont a sötét égbolton. Megnyugtattak. Arra gondoltam, hogy talán értük volt érdemes elköltözni; Isten meg akarta mutatni őket nekem, ezért küldött el ide. Oké, ez gyenge szöveg volt… nem nagyon vagyok vallásos ember. Néhanapján, ha apára vagy anyára rájön az öt perc, akkor elmentem velük templomba, de…

Egy óra telt el, vagy akár kettő, én pedig csak egy eldugott padon ültem törökülésben, mellettem egy nagy fa, fölöttem a csillagok. Jól éreztem magam, és azon gondolkoztam, mit is rontottam el. Vajon hogy kellett volna indítanom? Tény, hogy lehettem volna kedvesebb is… de ők sem fogadtak tárt karokkal. Amikor először beléptem az osztályba a magas, szigorú arcú igazgató mellett, mindannyian furcsán néztek rám, és senki se akarta, hogy mellé üljek, tiszta Forrest Gump érzésem lett. Egyedül Jen mosolygott kedvesen, aztán egész jóban lettünk, végül pedig mindig velem volt, és jól éreztük magunkat. Kicsit megsértődött, amikor kijelentettem, hogy soha nem akarom betenni a lábamat a lovardába, de nem erőltette.

A srácok meg elneveztek pöttömnek. Mégis, hogy álljak pozitívan az egészhez, ha PÖTTÖM lett a becenevem?!

- Alice! - hallottam Jen hangját. Felálltam, és felszisszentem, mert a lábam eléggé elzsibbadt a törökülés miatt.

- Itt vagyok - motyogtam. Észrevett, és hozzám sietett.

- Te jó ég! Hova tűntél? El sem tudod képzelni, mennyire idegesek voltunk! - körülnézett, és felkiáltott - Michael!

- Megyek! - válaszolt a srác, egy pillanat múlva pedig megjelent mellettünk - Na végre, megvagy! El sem tudod hinni, mennyire aggódtunk…

- Vicces, ezt mondta Jen is - mosolyogtam elég fanyar módra.

- Mert így is gondoltuk - barátnőm arca szigort tükrözött - Már attól féltem, hogy valaki elkapott és megerőszakolt, mert volt valami az italodban… feltűnt, hogy másfél órája a színedet se láttuk? Szégyellhetnéd magad!

- Ja, én azt hittem, lehúztad magad a vécén - viccelődött Michael, de látta a szomorú tekintetem, és abbahagyta. - Hé… mi a gáz?

- Semmi… - suttogtam elfúló hangon. Jen arca megenyhült. Addig faggattak, amíg elmondtam nekik, hogy hallottam, mennyire utálnak, és kicsit betett nekem.

- Ugyan már - vígasztalt Mich - Engem is nagyon sokan nem bírnak, csak nem mutatják ki, mert a fateromé a lovaspark. De már megszoktam, és nem törődök vele.

Megpróbáltam mosolyogni, de nem nagyon jött össze. Aztán megláttam, amit a többiek nem: a Club11 ajtaján kitódult Alan, meg pár csatlósa.

- Francba - sziszegtem nekik - Tűnjünk el!

De már késő volt. Ők ketten túl hirtelen fordultak meg, és ez feltűnt Alannek. Gonosz vigyort jelent meg az arcán, és hozzánk sétált lassan, mint amikor az oroszlán becserkészi szegény lúzer zebrákat.

- Na, mi van, Dawson? - kérdezte vontatottan - Kijöttél vigasztalódni?

- Már miért vigasztalódnék? - Michael hangja ismét rettenetesen hűvös volt. Nem szeretném, hogy velem is így beszéljen valami miatt. Hiába olyan kis kedves, tud kemény lenni, ha akar.

- Amiért túl gyáva voltál, hogy indulj a versenyen - jelentette ki büszkén Alan.

- Házi versenyen nem indulhatok.

- Ez csak duma… azért mondod, mert tudod, hogy legyőznélek. Most is simán nyertem.

Csatlósai nagy egyetértésben röhögtek, mint amikor az engedelmes, betanított kutyáknak csettintenek, hogy ugassanak párat. Jen folyamatosan halkan beszélt Michaelhez, hogy megnyugtassa, én viszont nem tudtam visszafogni magam.

- Igen? - léptem előre - Lehet, hogy rossz az emlékezetem, de nekem úgy rémlik, mintha csak… várjunk, hányadik is? - gúnyolódtam - Ja! Igen… mintha csak a második helyen végeztél volna!

Elsötétült a pillantása.

- A barátnőd csak azért nyert, mert lány - mondta élesen.

- Ne legyél már szánalmas - Michael arca a legnagyobb undort tükrözte - Csak nem bírod elviselni, hogy egy csaj legyőzött, ráadásul azért, mert nem vagy képes irányítani azt a szerencsétlen lovat…

- Ne merészelj szánalmasnak nevezni - fenyegetőzött Alan. Már tényleg attól tartottam, hogy egymásnak rontanak; összenéztünk Jennel, aki értett a szóból, és mondván, hogy nekünk mennünk kell, elrángatta Michaelt.

- Menjetek csak - vetette oda Alan - gyáva férgek.

- Ne figyelj rá - hallottam barátnőm hangját, mert Michael már fordult volna vissza, hogy megvédje magát.

Elmélkedve sétáltam utánuk; már be is léptem az épületbe, amikor szapora lépéseket hallottam magam mögül. Alan volt. Ahogy elment mellettem, elkapta a karom, majd jóformán a falhoz préselt. Nagyon megijedtem, mert tudtam, hogy most jön a Nagy Megaláztatás.

- Ide figyelj kicsikém - sziszegte - ne szólj bele a nagyok dolgába, különben nagyon megjárod. Főleg, hogy azt sem tudod, hol a ló eleje, meg a hátulja.

Hirtelen felcsaptak a szemem előtt a düh lángjai. Dühösen viszonoztam a tekintetét, és még át se gondoltam, de már kiböktem:

- Nem, te figyelj ide: megtanulok lovagolni, és nyár végére simán lealázlak a pályáról.

Gúnyosan felnevetett.

- Rendben. Csak próbáld meg.

Félrelöktem, és (ügyelve, hogy minél szebb legyen a járásom) eltipegtem. Egy pillanatra visszafordultam.

- Mellesleg: nem vagyok senki kicsikéje, de főleg nem a tiéd, Raymond.

Aztán felvetettem a fejem, és elindultam, hogy megkeressem Jenéket a tömegben.