|
4. fejezet - Szívesség, bár kellemetlen
2010.08.15. 00:49
4. - Szívesség, bár kellemetlen
Lassan lépkedtem a lovarda macskaköves útján, és a szívem a torkomban dobogott. Táskámat a kezemben szorongattam. Egy garbó nyakú, rövid ujjú, nagyon halvány árnyalatú sárga blúzt viseltem, amit púderrózsaszín kis pöttyök díszítettek, és magas derekú szürke rakott szoknyát, magassarkú cipővel (tudjátok, milyen baromira nehéz macskakövön ilyen cipővel menni?). Mariah szerint úgy néztem ki, mint valami tanár, pedig a szerelésem maga volt az ötvenes évek; nekem baromira bejött.
Tehát így sétálgattam, egészen a klubházig, ahol az információs pulthoz siettem.
- Öhm, jó napot - köszöntem az ott ülő nőnek, aki a névtáblája szerint a Mary hívójelet viselte - Michael Dawsont keresem.
Vetett rám egy unott pillantást (megzavartam a Surprise! bulvárlap olvasása közben…), aztán megnézte a falon lévő rekeszt, amiben mindenféle papír volt. Szöszmötölt egy kicsit, majd vontatott hangján így válaszolt:
- Kinn van a keleti díjlovagló négyszögben. Tudod, hol van?
- Fogalmam sincs - vallottam be nehézkesen. Erre kinyitott egy fiókot az íróasztalán, és kutakodott, majd a kezembe nyomott egy térképet.
- De hozd ám vissza - reccsent rám, majd visszatemetkezett a Surprise! magazin olvasásába. Gyorsan leléptem, mert féltem, hogy esetleg a hátamba döf egy ceruzát, amiért nem hagytam nyugodtan olvasni a szuper hírt Brad Pitt és Angelina Jolie újabb nagyszerű jótékonysági cselekedetéről.
Szerencsétlenségemre nekem nem csak a normális, de a térképi tájékozódásom is teljesen kimaradt a gyártáskor (hö-hö), ezért legalább tíz percet töltöttem a keleti díjlovagló négyszög megtalálásáig. A nyugati az sokkal nagyobb volt.
Aztán végülis sikerült eljutnom a célomhoz, egy nagy poros talajú, fehér kis szegéllyel körülvett területhez, ahol Michael egy pej lovon gyakorolt. A ló szerintem iszonyú természetellenes mozdulatokat tett a lábával, a srác pedig teljesen összpontosítva meredt maga elé. Volt egy lelátó is, amin nem ült senki. Felsétáltam, és elfoglaltam egy helyet. Nem akartam megzavarni, gondoltam, ráérek én.
Nem kellett sokat várnom, mert rövid idő múlva megállt a lóval, leszállt, és megsimogatta. Gondolkoztam, vajon elkezdjek-e tapsolni, de nem mertem, hátha ez a ló is megriad, felágaskodik, a patájával meg kinyírja a srácot. Igazából nem is lett volna rá szükség, mert egész hamar észrevett.
- Alice! - kiáltott fel meglepetésében. A lovat vezetve megindult a pálya szélére, én pedig lefelé a lelátóról - Hát te?
- Hozzád jöttem - mondtam nagyon hivatalosan. Arcán még mindig döbbenet ült.
- És miért?
- Hát… - az ujjaim közé csippentettem egy kis tincsemet - Ez elég ciki. Szóval pénteken, a buliban eléggé berágtam Alanre…
Az arckifejezése most változott meg: komor lett, és nem sok jót ígért. Reméltem, hogy nem akar közbe vágni.
-… Szóval, amikor leoltott minket, és te előbb elmentél Jennel, utána még mondta nekem, hogy ne ártsam magam a nagyok dolgába, mert megszívom. Nekem meg eldurrant az agyam, és visszaszóltam, hogy nyár végére úgyis megtanulok lovagolni, és legyőzöm versenyben… és…
- Várj! - vágott közbe - Hogy mit csináltál?! Megfenyegetted Alant, hogy legyőzöd? Az egyik legjobb lovast a városban? Hát én beszarok!
Azzal féktelen hahotában tört ki.
- Nem vicces! - ripakodtam rá - Szorult helyzetben voltam!
- O… oké… - lihegte, amikor lecsillapodott a nevetésből - Te egy oltári csaj vagy! Ilyet…
És újra röhögni kezdett.
- Jól van, látom, téged ez nem érdekel - fordultam meg sértődötten. Ez mindig bevált. Ahogy most is.
- Hé, nem úgy értettem - állított meg. Háttal álltam neki, és nem is fordultam vissza rögtön, hogy ne lássa az önelégült mosolyomat.
- Vegyél komolyan. Meg kéne tanulnom lovagolni, ha nem akarok iszonyatosan beégni.
- Nem is tudom, Alice… - arca nem sok jót ígért - A lovaglás nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik, és Alan nagyon jó lovas. A hivatalos oktatók nem fogják engedni, hogy ilyen rövid idő alatt már versenyképes legyél. Főleg, hogy csak heti egy, vagy két alkalomról lenne szó.
Idegesen pillantottam félre.
- Ellenben: ha én tanítalak, akár minden nap jöhetsz, és nem kell a kötelező tantervet követnünk. Úgy oktatnálak, ahogy szeretnéd. És még Jent is bevonhatjuk, mert ahogy láthattad, én inkább a díjlovaglásban jeleskedem, mint az ugratásban. Amúgy tudtad, hogy Alan is?
- Nem. Nem is érdekelt - legyintettem - Hát jó. Ebbe beleegyezek. És mennyit kellene fizetnem?
- Semmit - Michael elgondolkozott - Viszont… ha már elég jó leszel, azt a lovat fogod megülni, amelyiket én választok neked, és semmi ellenkezés. Rendben?
- Naná - vontam vállat. - Mikor kezdünk?
- Mikor óhajtod? - tárta szét a kezét tenyérrel fölfelé - Én ráérek. Délelőtt edzek, de délután jó nekem minden nap.
- Ma még ne - húztam a számat - még anyával meg kell beszélnem. Szárnyalni fog az örömtől…
- Gondolom – elmosolyodott. Sóhajtottam.
- Akkor holnap… találkozunk.
- Szia – köszönt el.
- Ja, és még valami – fordultam vissza – ezt ne terjeszd, oké? Különben halál fia vagy. Nagyon durván foglak megölni, ezt elhiheted.
Védekezőn maga elé emelte a kezét, én pedig fejemet csóválva sétáltam haza. Hát igen. Ennél jobb már nem is lehetne, azt hiszem.
És most gúnyolódtam.
*
- Hát ez fantasztikus! – csapta össze a tenyerét anya, amikor elmondtam neki, hogy lovagolni szeretnék.
- És miért is lenne az? – vontam fel a szemöldököm.
- Olyan magányos voltál – megsimogatta a karom – Mariah egész nap a lovardában volt, te meg itthon ültél, és szobabicikliztél keményen, hogy a lábad tökéletesen formás maradjon. Sehogy sem tudtalak kicsalogatni itthonról, és ez számomra rettenetes érzés volt.
- Én jól elvoltam – hazudtam. – De hagyjuk is. Kellene nekem lovas felszerelés. Bemegyünk Highcastle-be, vagy csak bámuljuk egymást, és malmozunk?
Anya elvigyorodott. Imádott vásárolni, pont, mint én, de nem hódolhatott sokszor a szenvedélyének, lévén, hogy nálunk szinte csak élelmiszer meg háztartási boltok vannak.
- Öt perc múlva indulunk – kacsintott, és elrohant a pénztárcájáért.
*
- Látom, bevásároltál – vonta le a következtetést Michael, amikor másnap teljes díszben megjelentem előtte a lovardában. – Örülök, hogy komolyan veszed.
- Ki nem venné komolyan, aki Alant fenyegette meg? – kérdeztem, és a válasz magától értetődő volt. Ha Alan Raymondot nem veszed komolyan, az egyenlő a halállal.
- Oké. Na – intett a kezével -, kövess. A kérésedre találtam egy eldugott pályát, amit már nem használunk, mert közel van a park széléhez, és alig lehet elérni. Nem túl biztonságos a balesetvédelem szempontjából… de senki nem jár arra, és nem látnak meg.
- Király – csaptam össze a tenyerem – Ez kell nekem.
- Jen ott vár – mondta gyorsan Michael. Eltűnődve pillantottam fel rá, de nem láttam az arcán semmi olyan érzelmet. Mégis, a hanghordozása annyira furcsa volt… muszáj beszélnem Jen fejével, hogy mikor szándékoznak már összejönni.
Bár akkor csak egymással foglalkoznának, velem meg nem. Akkor még várjanak csak azzal az összejövéssel.
- Tényleg, és a ló? – kérdeztem.
- Már ott van.
- Milyen?
- Egy nyugis, tizenhét éves kanca. Tipikus iskolaló. Majd meglátod. Az a fajta, aki megáll, ha érzi, hogy inogsz a nyeregben.
- Az kemény – mondtam mindennemű lelkesedés nélkül, és követtem. Sietnem kellett, hogy ne maradjak le mellette hosszú léptei miatt.
Rengeteget gyalogoltunk, és úgy éreztem, nem bírom tovább a megerőltető gyaloglást, amikor egyszer csak kezdtek elmaradni az épületek. Már csak egy rozoga pajtát láttam, mellette karámmal, ahol Jen, meg egy picike, sárga ló várakozott. Egy hatalmas fa nyújtott nekünk árnyékot, a távolban pedig a lovasparkot körülvevő erdő sötét sávja húzódott.
- Szia, Alice! – köszöntött vigyorogva Jen.
- Háj – viszonoztam az üdvözlést flegmán, majd a lóra sandítottam – Hogy hívják?
- Rubber – Michael megpaskolta az állatot – Nagyon jó kis ló. Gyorsan fogsz vele tanulni.
- Remélem is. Ha Alan legyőzne, akkor újra költöznünk kellene, mert sosem mosnám le magamról.
Jen nevetett, Mich viszont elkomorult. Ő ezt saját lelkiismereti kérdésként kezelte, úgyhogy utasított, hogy menjek be a karámba, ő pedig mögöttem vezette az álmos (vagy inkább unott) tekintetű Rubbert. Kérte, hogy tegyem fel a kezem a nyeregre, hogy így beállíthassa a megfelelő kengyelméretet (igaz, fogalmam sem volt, hogy mi az a kengyel… Közben persze rájöttem, hogy az az idióta vas a ló oldalán, ami csak úgy lóg egy bőrszíjon).
Rubber csupán 159 centi volt, úgyhogy nyugodt szívvel álldogáltam mellette, bár talán kicsit aggódtam, hogyan fogok felszállni rá. Michael, amikor beállította a kengyelt (igen, imádom ismételgetni ezt a szót), még szöszmötölt a ló hasát átfogó szíjjal (heveder, jegyezd meg Alice), utána ellépett tőle.
- Ismerd meg – mutatott a kancára. Felvontam a szemöldököm. – Simogasd meg – sóhajtott lemondóan.
Felemeltem a kezem, és igyekeztem határozottan megpaskolni az oldalát, mint a filmekben szokták, és nem hülyén érezni magam.
- Akkor megtanulunk felszállni a lóra – csapta össze a tenyerét Michael.
- Azt tanulni kell? – fintorogtam.
- A lovak körül mindent tanulni kell – válaszolta, és közben nagyon eszement képet vágott, úgyhogy inkább nem firtattam tovább. – Szóval… mindig a ló bal oldalán szállunk fel. A másik bal… - sóhajtotta, mert természetesen a jobb felére léptem – A fejének állj háttal, mert akkor ha ellép, nem a faránál kötsz ki, hanem mellette maradsz. Na, ülj fel.
Érdekes pillantást vetettem rá, és igyekeztem nem flegmázni, úgyhogy követtem az utasításait. A felszállásig.
- Most mit csináljak?
- Lépj be a kengyelbe, és a nyeregkápába kapaszkodva húzd fel magad.
Nyeltem egyet, nagy levegőt vettem, és felerőlködtem magam Rubber hátára, azon morfondírozva, hogy mi az isten az a nyeregkápa. Meglepett, hogy milyen magasan vagyok, aztán a ló oldalra kezdett lépkedni, és dülöngélni kezdtem. Aztán megállt.
- A helyes tartás az, ha a sarok, a csípő és a váll egy vonalban van – magyarázta Michael, és kicsit hátrébb húzta a lábam. – Próbálj meg így maradni.
- Miért kötöttétek le a fejét? – kérdeztem Rubberre utalva.
- Hogy ne rángassa– válaszolt ezúttal Jen. – Így nem eshet ki az egyensúlyból, ahogy felkapja a fejét, vagy valami. Biztonsági okokból.
- Eleinte nem használod a szárakat – szúrta közbe Michael.
- Miért nem? – fortyantam fel. Ennyire bénának gondol?! Kapaszkodni csak tudok!
- Azért, mert az nem kapaszkodó, és sok kezdő lovas azt hiszi. Megbillennél, belerántanál a szájába… kinek jó az?
Oké, tegyük fel, nem volt igazam.
Michael vezetni kezdte a lovat, közben nekem meg egyensúlygyakorlatokat kellett csinálnom. Nagyon hülyén éreztem magam, és reméltem, hogy nem lát meg senki, amíg itt szerencsétlenkedek. Amikor már eleget járkáltunk fel-alá, és megszoktam a lovat, elkezdtük a futószárazást. Folytatnom kellett az előre-hátra hajolgatást, kézkirakást meg a hasonló marhaságokat, közben Michael és Jen felváltva okosítottak ki a lovaglás fortélyairól (és a srác folyton rám szólt, hogy tartsam magam rendesen).
- Akkor ügessünk – parancsolta Michael (igen, tényleg parancsolta), nekem pedig a gyomrom hirtelen eltűnt valahova az ijedtségtől. Mert elsétáltam volna én a lóval egész nap, de hogy gyorsabb tempó? Soha.
- Nem olyan jó ötlet… - próbálkoztam, de a fiú elengedte a füle mellett. Kivette a lábam a kengyelből, és áthajtotta őket a másik oldalra, hogy még véletlenül se tudjam beletenni a lábam.
- Ez azért kell, hogy ösztönösen kapaszkodj a térdeddel, és jó legyen a lábmunkád. Kicsit most megengedem, hogy hátradőlj, mert én már többször előreestem a ló nyaka mellett, pedig kölyökkorom óta lovagolok. Ülj jó mélyen a nyeregbe… így. Na, készen állsz?
Nyikkantam egyet, és elindultunk. Nagyon szarul éreztem magam, ahogy ott döcögtem a lovon, és tényleg minden percben azt hittem, hogy le fogok esni…
De aztán nem estem le.
*
- Rohadtul fáj a seggem – vinnyogtam Jennek. Épp a régi pajtában öltöztem, mert nem akartam, hogy valaki meglásson lovagló felszerelésben. Meglepett, hogy milyen tiszta az épület, bár igazából nem nagyon foglalkoztam vele. Gyorsan lekaptam magamról a tök menő kockás lovaglónacim, és egy homokszínű, magas derekú nadrágra cseréltem inkább. Elgondolkoztam, hogy lovaglócsizmában megyek vissza, mert illett volna hozzá, de inkább a fekete balerinacipő mellett döntöttem, amiben idefelé jöttem.
- Este még jobban fog fájni – válaszolta a lány, és tudálékos fejjel bólintott egyet. Hogy ezt vigasztalásnak szánta, nem tudom, de semmit sem ért el vele. - Vegyél majd egy forró fürdőt, az jót tesz.
- Oké… kösz a tippet – kicseréltem a fölsőmet is, és mindent betömködtem a hatalmas táskámba, amit lazán a vállamra dobtam (kicsit talán nehezebb volt, mint előre kiszámítottam…).
Michael már nem volt a karámnál, mert elvitte Rubbert, hogy leápolja meg minden. Megfenyegetett, hogy lassan nekem kell majd csinálnom, de azután kijelentettem, hogy vissza is mondhatom a versenyt, és pitizhetek Alannek. Ez valahogy eddig még mindig bevált, mert szó nélkül elvégezte a dolgomat.
- És, milyen volt lovagolni? – kérdezte izgatottan Jen.
- Hát… - a megfelelő szavak után kutattam – Irritál, hogy tele van szabályokkal, hogy nem lehet csak úgy ösztönből felülni a lóra, és menni… hanem így ülj, meg úgy ülj, most hajolj hátra, aztán előre, most állj fel a nyeregben, á…
- Izgalmasabb lesz, meglásd – bátorított.
- Lehet. De remélem, hogy nagyon gyorsan – húztam el a szám. – Amúgy hova megyünk?
- Rubberhez. El kell köszönnöd tőle.
Micsoda? Ismerkedjek meg vele, köszönjek el tőle… ez valami olyan, mint egy társkereső program? Most nem jobb annak a szerencsétlen lónak nélkülem?
- Azt hittem már le is léptél – vágta oda nekem lazán Mich, amikor találkoztunk, és vezette kötőféken Rubbert.
- Hova viszed? – érdeklődtem.
- Legelőre, ahol estig ellehet – a fiú a kezembe nyomta a szárat. – Te fogod bevinni. El is felejtettem említeni.
Súlyos pillantást vetettem rá, majd megrántottam Rubbert.
- Te kontár – kis híja volt, hogy Michael nem kapott a fejéhez – az álla alatt fogd meg, majd lejjebb is, hogy rá ne lépjen a szárra. Ja, és ha esetleg azt mondod neki, hogy indulj, akkor is működik.
Kiöltöttem rá a nyelvem, és Rubbert vezetve elindultam utánuk. A legelő szerencsére közel volt, így a civil ruhámnak nem kellett attól tartania, hogy átveszi a lószagot.
- Ne rögtön a kapuban engedd el – magyarázta Mich – a lovastörténelemben sokakat szorított már a kerítéshez egy szabadságtól megrészegült ló. Igaz, hogy Rubber kezes jószág, de meg kell tanulnod, mert nem minden ló lesz az, akiket lovagolni fogsz.
- Úgy sem fogok – legyintettem, majd elengedtem a lovat – nyár végén lezavarom ezt az egészet, aztán au revoir, Ravenhill Lovaspark!
- Fogadjunk, hogy nem így lesz? – Michael szkeptikus tekintetétől rögtön felforrt az agyvizem, úgyhogy nagyon lassan, és megfontoltan kellett válaszolnom.
- Nem, nem fogadok soha többet, abból csak a baj van. És így lesz, Michael. Ne legyen a nevem Alice.
- Ne tégy elhamarkodott kijelentéseket – szólt közbe szelíden Jen, és széles mozdulatot tett karjával – Nézz körül: hát nem gyönyörű?
Nem feleltem rögtön. Előttünk a hatalmas, zöld legelőn a park iskolalovai legelésztek, szőrükön megcsillant a lassan aranyba hajló napfény. Meglepett, hogy ennyire elszállt az idő. Talán csak a sajgó fenekem és lábaim jelezték, hogy lovagoltam.
Mert végül is… jól éreztem magam.
- Szép… - motyogtam, inkább csak magamnak – tényleg szép.
Megfordultam, és a szárral a kezemben elindultam kifelé, de egyik lépésnél a lábam nagyon hirtelen süllyedt. Lassan, a legrosszabbat sejtve pillantottam le a földre, majd hatalmasat üvöltöttem, úgy, hogy néhány ló ijedt nyerítése kísért.
Az én gyönyörű, fekete, méregdrága balerinacipőmet szinte teljesen belepte a lószar.
- Mi ez?! – visítottam – MI A SZAR EZ?
- Pontosan az… - Michael alig tudta elfojtani a nevetését, Jenen viszont látszódott, hogy képes átérezni a helyzetemet, legalábbis sejti, hogy mi játszódik le bennem.
- POFA BE MICHAEL! AZOK A – itt egy olyan szót használtam, ami még az én szabad nyelvezetű történetembe is kemény lenne – LOVAK TÖNKRETETTÉK AZ EGYIK LEGJOBB CIPŐM!
- Miért ilyenben jöttél a lovardába? – értetlenkedett a srác, akinek lassan leesett, hogy ez a pillanat jóval több, mint hogy röhögünk és átsiklunk felette. Megpróbáltam valahogy nagyon durván ráförmedni, de Jennifer, a szuper békítően közénk lépett. Imádom ezt a csajt.
- Figyelj, Alice… biztosan ki lehet tisztítani. Máskor lovaglócsizmában sétálj a lovardában, mert ilyen balesetek bármikor előfordulhatnak. Cseréld ki most, aztán megpróbáljuk megtisztítani. Mich, hozz egy zacsit, amibe beletehetjük a balerinát.
Hát nem édes, komolyan? Biztosan megtépem Michaelt, ha nem lép közbe. A srác már időközben el is indult, hogy hozzon nekem valamit, amibe beletehetem az undormánnyá vált cipőm.
Kiszedtem a csizmám a táska legaljáról, és felhúztam. Elkeseredetten bámultam a kis balerinát. Nagyon szerettem, pedig legalább két éves volt. Még New Yorkban vettem. A belseje tetszett a legjobban, mert halványlila és kék virágok díszítették. Egy álom volt hordani, eszméletlen kényelmet nyújtott, és most… vége.
A távolból egy szürke ló és lovasa közeledett. Megfagyott az ereimben a vér. Alan volt.
- Ezt nem hiszem el – motyogtam, és elrejtettem a szaros cipőt a kerítés tövénél növő magasabb fűbe.
- Még nem vett észre. Elmeneküljünk?
- Az gyávaság lenne – nagyot sóhajtottam. – Nézzünk szembe vele.
Így is tettünk.
- Mit látnak szemeim? – kérdezte gúnyosan Alan, amikor közelebb ért – Thompson?
- Nincs szükséged szemüvegre, gratulálok – válaszoltam hasonló stílusban, és unottan megvizsgáltam a kézfejemet. – Raymond?
- Mit keresel itt? – kék szeme elidőzött Jenen, mögöttünk a lovakon, majd a csizmámon, és jóformán felhördült – Törpilla, te lovagolni tanulsz?
- Megnyerted a főnyereményt – összenéztem Jennel, aki felvonta a szemöldökét. – A díj pedig egy hatalmas vereség a nyár végén, a versenyen, amin csak két induló van: te, meg én.
Alan sötéten elmosolyodott. Nagyon ijesztő volt, ahogy hatalmas lován ült, és úgy nézett le ránk, mint a földesúr a jobbágyaira. Aztán átlendítette a lábát az állat háta felett, és a következő pillanatban mellettünk állt. Mindketten ijedten léptünk hátra, mintha valami gonosz erő sugárzott volna belőle.
- Nem tudod, kivel beszélsz – jelentette ki, nekem meg felforrt az agyvizem, mint a fogadásunk megköttetése alkalmával.
- Miért? Ki a franc vagy te? Mondanál több okot, azon kívül, hogy „Alan Raymond”? Mert a név nagyon nem számít!
Jenre néztem, aki összefonta karjait, és félősen oldalra bámult. Hát marha nagy segítség, mondhatom. Sokkal hatásosabb lett volna, ha legalább szigorúan bólint, vagy ő is mond valamit. Kezdeti harciasságom egy pillanat alatt vált semmivé.
Alan persze meg sem rezdült. Sőt, még nevetett is! A rosszfiúk hangján kuncogott, és megcsóválta a fejét.
- Thompson, Thompson, Thompson. Te sosem tanulsz? Itt nem az a kérdés, hogy miért vagyok az, aki. Csak annyi, hogy ha kimondod, Alan, mindenki tudja, kiről beszélsz. Én vagyok a név maga. Ha azt akarom, hogy szeressenek, szeretni fognak. Vagy fordítva. Világos?
Esküszöm, köpni-nyelni nem tudtam.
- Mégis, mit képzelsz? – hüledeztem. Válaszolni akart, de megcsörrent a mobilja. Csak egy pillantást vetett rá, és kinyomta. Ránk nézett a legeslegundorítóbb pillantással, ami csak létezhet, majd felugrott szürke lovára, és elügetett.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
