5. fejezet - Starlight

  2011.03.16. 18:16

Aznap még a nap is szebben sütött.

Már javában júliusban jártunk, és már jócskán előrehaladtam a lovaglás rejtelmeiben. Michael és Jen közbenjárásának hála szépen fejlődtem; ugrattam egy Honey nevű palomino kancán, akit valójában nem bírtam túlságosan, de hát muszáj volt gyakorolnom. A nyár vége, és ezzel együtt a verseny napja is vészesen közeledett.

Lassan sétálgattam a hátsó karám felé. Már elég sokan tudták, hogy itt lovagolok, ezért minden nap más irányban közelítettem meg a gyakorlásom helyszínét – ezzel természetesen kiidegeltem Michaelt, de így még jobban élveztem az egészet.

Egy nagyon édes, kockás lovaglónadrágot viseltem designer csizmával, amit az e-bayen vettem, meg egy egyszerű, felül zárt nyakú, rövidujjú inget. Mint mindig, most is én voltam a legcsinibb az egész koszfészekben, és iszonyatosan büszke voltam magamra.

Aztán megláttam őt.

Az első gondolatom az volt, hogy tökéletesen illene hozzám. Ott állt a karámban délcegen, és gyönyörű barna szemeivel engem vizslatott. Kissé félrefordította a fejét, és úgy méregetett. Soha életemben nem találkoztam még nála szebb lóval.

Sötétpej szőre talán kissé gondozatlan volt, és sörényét sem fésülték ki annyira, mint a többi állatét. Nyakát elegáns ívben tartotta, üstöke a homlokába hullott, orrán egy vékony fehér csík húzódott végig. Pislogtam egyet-kettőt, de nem tűnt el.

Mivel annak idején a Poker Face-es esetből tanultam, ezért nem rohantam oda hozzá, inkább csak messziről nézegettem. Hamar elvesztette az érdeklődését irántam, lehajtotta a fejét, és csendben legelni kezdett. A karórámra pillantottan, és meglepetten vettem észre, hogy legalább tíz perce ott kellene lennem Michaellel. Gyorsan kezdtem szedni a lábaimat, mert nagyon utáltam, ha szentbeszédet tartott nekem a pontos érkezésről. Aránylag hamar odaértem, de már teljesen ki voltam purcanva. Ő a karámkerítésnek támaszkodva állt, és bámult ki a fejéből.

Amikor meglátott, felvonta a szemöldökét.

- Alice? Kissé ziláltnak tűnsz.

Oké. Az is voltam. De ezt nem vetheti a szememre!

- Seggfej – vetettem oda. – Ilyet nem mondunk egy nőnek!

- Látsz te itt egy nőt is? – gúnyolódott, én pedig meglódítottam felé a táskám. Sajnos olyan sok időt töltöttünk már együtt, hogy ugyanolyan stílusban, ugyanolyan erőseket tudott visszaszólni, amilyeneket én szóltam be neki.

- Jen hol van? – kérdezte normálisabb hangnemben.

- Beteg – feleltem, és igyekeztem úrrá lenni a légszomjamon – Nem mondta?

- Nem, nem említette – vont vállat, aztán Honey-hoz fordult, hogy megigazítsa a kengyelt. Gyanakodva figyeltem, de nem vettem észre rajta semmi különöset. Vállat vontam, és a rozoga pajtába sétáltam, hogy lepakoljam a cuccomat.

A hely alapos változáson ment át; valójában nem pajta volt, csak mi hívtunk annak. Valaha a lovasparkban szállásolták el a városkán átutazókat – a karám a lovaiknak volt létrehozva –, és az épület a lovas kocsik, hintók elhelyezésére készült; majd mikor azok divatja letűnt, funkciója megszűnt létezni.

Egyik nap felkerekedtünk, és alaposan kitakarítottuk. Lemostuk a régi ablakokat, és az egész sokkal fényesebb lett; Michaelék garázsában porosodó régi kanapét és foteleket áthurcoltuk, és leterítettük hasonló korú első ránézésre rongyokkal, amiket kimostunk, és a kezdeti szürke állapotukból nagyon bájos, rózsa, és mindenféle mintás vintage terítők lettek. Apa szerzett nekünk egy ódon, de nem túl értékes fiókos szekrényt, egy tükröt meg egy kis asztalkát valami ócskástól, amire kicsorbult szélű vázákat, egy órát, és kissé repedezett, nagyanyáink korából származó dísztárgyakat tettünk. A földre két, zsírpecsétes és kimoshatatlan szőnyeg került.

Leraktam a táskámat a szekrényre, és kikapcsoltam a telefonom, majd a mélyére hajítottam. Kihúztam a legfelső (és legnagyobb) fiókot, amiben a saját holmim lapult, és felvettem a kobakomat. A tükörképemre kacsintottam, felkaptam a kanapén árválkodó lovaglókesztyűm. Michael Honey mellett várt, és nem tűnt idegesnek. Sötéten elmosolyodtam. Ezen változtatnom kell, de sürgősen.

- Pattanj fel, és melegíts be – adta át nekem a szárat, majd a karámkerítésre telepedett.  – Ma nem ugratunk, csupán gyakorolunk. Nincs Jen, én meg sosem voltam túl jó benne, és úgy gondo…

- Láttam egy lovat – vágtam közbe, nem is figyelve a fecsegésére, miközben bemelegítésként léptettem Honey-n – amikor jöttem idefelé.

- És? – vonta fel a szemöldökét Michael.

- Lovagolni akarok rajta – jelentettem ki.

- Alice. Hogy mondjam úgy, hogy megértsd: ez egy tenyésztelep. Baromi értékes lovak vannak, és nem ülhetsz fel csak úgy az egyikre, hogy „lovagolni akarok rajta”. A ló nem játék, és apa sem tapsikolna, ha az ügyetlenkedéseddel tönkretennél valami milliódolláros tenyészkancát.

- Ne jártasd feleslegesen a szád – legyintettem, és némi elégtétel töltött el, amikor észrevettem, hogy kezd felmenni benne a pumpa – még nem fejeztem be. A ló egyedül álldogált egy karámban, és meglehetősen… ápolatlannak tűnt.

Michaelnek felcsillant a szeme.

- Pej mén? Fehér orrcsíkkal? – amikor bólintottam, teljesen belelkesedett – Tetszett?

- Gyönyörű volt – vallottam be.

- Idehozom neked. Szerszámozd le Honey-t gyorsan… tedd rendbe, vidd a karámjába. Elszaladok az irodába, jelentem Marynek, hogy elviszem Starlightot. Nehogy azt higgye valaki, hogy elloptam…

Kettőt pislogtam, és már ott sem volt. Honey békésen bólogatott, meg egyik lábáról a másikra helyezkedett. Észre sem vettem, hogy mikor álltam meg. Leszálltam róla, és a kikötőhöz vezettem. Sosem láttam még Michaelt ilyen izgatottnak, és nem értettem, miért örült meg ennyire, amikor megemlítettem a lovat. Bár, ahogy jobban belegondoltam… ez biztosan egy lúzer ló, és mindenki lemondott róla. Majd én mentem meg, mint valami szar nyálas filmben. De menő!

Elvezettem Honey-t a legelőjére (szegény biztos nem értette, hogy mi ez a hirtelen jött szabadság, bár tuti örült neki…), és mire visszaértem, Michael már ott állt, mellette pedig a hatalmas, csodálatos ló.

- Nagyon örülök, hogy kiszúrtad magadnak – a srác teljesen fel volt pörögve, össze vissza pattogott, amíg kikötözte szerencsétlen mént – Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy csak akkor tanítalak, ha azt a lovat ülöd meg, amelyiket én választom?

- Ööö… nem?

- Mindegy. Őt választottam volna… de te magadtól rátaláltál.

- És ez pontosan miért is olyan nagy cucc? – érdeklődtem, és igyekeztem hanyagságot mutatni.

- Azért – nagy komolyan a szemembe nézett – mert róla már mindenki lemondott. Te vagy az utolsó reménye.

Majdnem felröhögtem. Na, mit mondtam? Lottóznom kellene.

- Ez most tényleg?

- Nem – felnevetett – Mármint… elég problémás ló, és apa el akarja adni. Igaz, hogy jó vérvonal, de van nála jobb is. Én viszont szeretném, ha itt maradna, de az csak akkor lehet, ha apa látja, hogy érdeklődnek iránta. És ti ketten annyira hasonló személyiségek vagytok, gondoltam…

- Lelki társam egy ló – horkantam fel – te hülyébb vagy, mint amilyennek látszol, Michael.

- Úgyis megérted – vont vállat, és kissé félreállt – Na, szállj fel.

Előre léptem, de rögtön meg is álltam. Szálljak fel? Hogyan? Az állat hatalmas volt, legalább olyan, mint amilyenek a tévében futkosnak körbe a Kentucky Derbin. Lehet, hogy a srácnak nem esett volna nehezére, hogy felpattanjon rá, de nekem igen.

Azért megpróbáltam. Leeresztettem a kengyelt, amennyire lehetett… és imádkoztam, hogy sikerüljön.

Naná, hogy nem jött össze.

Amíg kapálóztam, Michael nagyon összpontosított egy távoli pontra, arcán a kifejezéssel, ami pont azt tükrözte, hogy mindjárt elröhögi magát.

- Lennél szíves segíteni rajtam? – kérdeztem nem kevés éllel a hangomban.

- Mit segítsek? Meg kell tanulnod felülni rá – húzta el az orrát. Igyekeztem megátkozni a tekintetemmel, és ismét próbálkoztam. Majd megint, és megint… és megint. De kitartásomnak hála, egyszer csak olyan jó lendületet vettem, hogy lazán elrugaszkodtam, és átlendítettem a lában izmos háta felett. Michael vigyorogva tapsolást imitált, a kezembe adta a szárat, és beállította a kengyeleket megfelelő méretűre. 

- Na, mennyire vagyok nagyon király? – vontam fel a szemöldököm, és igyekeztem a legbüszkébb fejet vágni, ami csak irritálhatta a srácot. Mich forgatta a szemeit, de nem válaszolt, csak a kengyelekkel szöszmötölt.

- Milyen érzés? – kérdezte, mikor végzett.

- Fura magasan lenni – fintorogtam. – De nem elviselhetetlen.

- Egy kicsit vezetlek; hozzá kell szoknia, hogy lovasa van. Nagyon régen nem ülte meg senki.

- Miért?

- Azért, mert senkinek sem kell. Iskolalónak túl csökönyös és nehéz lovaglású, tenyészlónak pedig nem elég jó. Én viszont hatalmas reménységet érzek benne. Egyszer kíváncsiságból kimentem vele a pályára gyakorolni, és egy kis kiképzéssel kitűnő versenylovat tudnánk belőle kihozni. Akár még bajnok is lehet, bár talán túlságosan szárnyal a képzeletem… - Michael összevonta a szemöldökét, miközben lassan léptettünk a lóval – de apámat nem lehet meggyőzni; ami rövidtávon nem hoz hasznot, az őt nem is érdekli.

Csak hümmögtem, és először gondoltam bele, hogy mi lenne, ha körüldorombolnám apát, és… megvennék Starlightot. Mert hát… szép ló volt. De tényleg.

- Futószárhoz mit szólsz? – érdeklődött Michael, én pedig bólintottam, és gondolataim most már a versenyzés körül jártak. Ugratáshoz semmi tehetségem, és Jen fantasztikusan nyomta; a díjlovaglásban pedig Michael meg Alan volt a király, egyszerűen nem bírtam volna elviselni, ha ők jobbak, mint én. Starlight viszont… gazdára vár, gyors, mint a villám. Én pici vagyok, könnyű, és…

Megráztam a fejem. Te jó ég, miken agyalok? Lezavarom ezt a hülye fogadást – aminek még tétje sincs, talán csak a jó hírem, de az meg amúgy sincs, szóval kit érdekel? – aztán soha többet a lovarda területére sem teszem a lábam, mégis, mit akarok én?

Michael elindította Starlightot, és figyelmeztetett, hogy vegyem kezembe az irányítást, mert nem iskolaló, és csettegéssel nem sokra megy majd, ha a maga feje után megy. Lassan ügetni kezdtünk, majd szelíd vágta következett – és ekkor megértettem, miért is vannak ennyire elszállva a telivérektől. Léptei ruganyosak, puhák, ritmusosak, egyszóval tökéletesek voltak. Rubber jó kis ló volt, és Honey is – de meg sem közelítették ezt a nemes jószágot, aki mellett ráadásul sokkal jobban mutattam volna egy fotón.

 - Elég, Alice – mondta Michael, én pedig visszafogtam a lovat. Jól éreztem magam, azt hiszem először lovaglás után. Mármint máskor is élveztem, de most különösen. Úgy gondoltam, Starlightot nekem teremtették; aligha találhattam volna jobb lovat.

- Mehetek egyedül is?

- Menj – vont vállat a srác, és lecsatolta a vezetőszárat – ha leesel, akkor ne engem hibáztass, és ne is a lovat.

- Tök jó, hogy ilyen pozitívan állsz hozzám – sóhajtottam, és elindítottam Starlightot.

- Jen kivitt már terepre? – kérdezte Michael később, amikor a pajtában… amit inkább klubháznak neveznék… szóval ott ültünk, és ebédként szendvicseket majszoltunk, meg narancslevet ittunk.

- Nem… de tervezte, hogy majd valamikor ki kellene lovagolnunk – eltűrtem a szemembe lógó hajam – csak hát… belázasodott szegény. Miért?

- Hát, nálunk hagyomány, hogy július huszonharmadikán egy nagy lovastúrát szervezünk. Eléggé nagy esemény, szinte mindenki összegyűlik a városból, aki tud lovagolni, vagy képes lóra ülni. Rengetegen vagyunk, és… - harapott egyet a szendvicséből – nagyon jó program is.

- Miért pont huszonharmadika?

- Mert ha a levéltári iratok nem csalnak, Matthew és Eleanor Dawson akkor vették meg ezt a telket, és az első tenyészmént, Prince Edwardot, körülbelül százharminc éve. Prince Edward egy gyönyörű angol telivér mén volt, van róla egy fotó is, majd megmutatom, ha eszembe jut. Miután elpusztult, az akkor már jól menő lovasközpont minden embere gyászruhában járt egy hétig… bár szerintem ez nem igaz, de ne menjünk bele, a legenda már csak legenda marad. Miatta harangoznak minden nap délután háromkor.

Csendesen elmosolyodtam. Tetszett ez a történet; Michaelnek nagyon menő ősei vannak, és végre megtudtam, miért kell folyton harangozni. Prince Edward… de vicces név.

- Szóval… - folytatta – Eljöhetnél te is. Kivonulunk egy innen pár mérföldnyire lévő területre, szerintem még nem voltál ott, nagyon szép a táj, megéri megnézni. Főzőcskéznek páran, kajálunk, szórakozunk, meg mindenféle hülyeség.

- Szóval parti – bólintottam.

- Parti, azaz – bólintott ő is, és csend telepedett ránk.

- Végülis… - szólaltam meg – szívesen elmennék.

- Tényleg? – kapta fel a fejét.

- Igen. Gondolom, Mariah is ott lesz. És Jen… meg mindenki.

- Hát persze. Nem maradhat ki senki. Ti tavaly augusztusban költöztetek ide, ugye? Ezért maradtatok le róla.

- Nem, július huszonnyolcadikán. A halálom napja volt.

- Még mindig így gondolod?

Eltöprengtem, és lesütöttem a szemem.

- Talán… talán már nem – vontam vállat, és nem néztem rá. Az zavart a legjobban, hogy… minden megváltozott, lettek barátaim (Jenen kívül, persze, ő már addig is volt nekem), éltem társasági életet is úgy-ahogy – egyre többen köszöntek rám a lovardában, egy csaj még beszélgetett is velem a múltkor, és már Mariah vihogós barátai sem tartanak teljesen gyökérnek. De minden változást legnagyobb ellenségeimnek, a lovaknak köszönhettem. És ezt utáltam bevallani. Nagyon-nagyon.

- Mindegy… így is lemaradtatok – zárta le a kényes témát Michael. Felállt, és a papírtálcát, amin kajált a kukába hajította. Az én ötletem volt, hogy ezt használjunk – amúgy sem tudtunk volna mosogatni, és felesleges morzsákat sem termeltünk így. Gáz lett volna, ha megtalálnak a hangyák.

- Ha Jen nem gyógyul meg mostanában, valamelyik nap kimegyek veled terepre – mondta. Felpillantottam, és aggodalmasan összeráncoltam a szemöldököm. Amúgy nem akarna, vagy mi?

- Rendben… - vontam vállat, és még idejében hozzátettem: Köszi.

- Nincs mit. Na, lovagolj még egy kicsit, utána pedig meglátogatjuk Mortimert.

- Kit? Minek? – lepődtem meg. A név ismerősen csengett, de nem tudtam, honnan.

- Hm, hogy is jellemezted, amikor először itt jártál? – gondolkozott el a srác – Ja, megvan. Dr. House.

- Ó! – éreztem, hogy az egész arcom hatalmas felismeréssé válik – Jaj, ne. Az a krapek nagyon szemét módon viselkedett velem, nem akarom látni.

- Már biztos nem emlékszik rád… És mindenképp beszélnem kell vele. Szereti… legalábbis szerette Starlightot, mert az anyja az egyik kedvenc lova. Ha látna valami lehetőséget abban, hogy itt maradhasson, biztosan segítene nekünk. Annak idején ő volt apám edzője, aki zsoké szeretett volna lenni.

- Miért nem lett az?

Michael sóhajtott.

- Amikor tizenéves volt, a bátyja meghalt, pedig úgy volt, ő vezeti majd a parkot apjuk, vagyis az én nagyapám után. Így apára szállt az egész. Bár ahogy látom, egyáltalán nem bánta meg. Anyával egy tenyésztői konferencián találkoztak.

Felröhögtem, ami elég udvariatlannak hatott, Michael furcsán is nézett rám, úgyhogy igyekeztem elfojtani.

- Ez most komoly?

- Aha. Első látásra szerelem volt – vigyorodott el végül ő is.

- És akkor miért van még mindig itt Dr. House?

- Ő tanítja a fiatal edzőket, akik szétszóródnak a világban. Nagyon érti a dolgát, meg kell hagyni. Kész vagy?

- Igen, megyek már – nagyot nyújtóztam, kihajítottam a papírtálcám, felkaptam a kobakom, és követtem ki a karámhoz. Starlight egy villanypásztorral lekerített területen legelt, és nem igazán törődött vele, hogy megjelentünk mellette. Amíg Michael megfogta és felszerszámozta, én a kobakommal bíbelődtem.

- Gyere, ülj fel – hívott, nekem pedig (a kengyel fantasztikus hatalmának köszönhetően) szinte erőfeszítésbe sem került, hogy a nyeregbe „pattanjak”. A karámban mentünk néhány kört lépésben, majd ügettünk, és engedélyeztem magunknak némi vágtát is – utána Michael dirigálni kezdett, hogy nem helyesen ülök, meg különben is bla-bla-bla. Utána egyszerű gyakorlatokat kellett csinálnom: nyolcast, meg ilyesmiket. A ló fegyelmezésének érdekében szigorú szártartást vagy mit kellett alkalmaznom, és ezzel állítólag elértem, hogy szépen emelje a lábát. Hát nem tudom, ha nekem leszorítanák a fejem, vagy a hajam húznák, attól még rohadtul nem mennék szebben.

- Elég, Alice – a fiú kinyitotta a karám ajtaját, én pedig megállítottam Starlightot – Szép volt. Jó páros lesztek, azt hiszem.

- Ajánlom – fintorogtam, és leszálltam a hatalmas állatról.

- Ma már nem lesz kinn többet, vigyük a bokszába – javasolta a srác, én meg bólogattam, és követtem őt meg a lovat. Starlight istállója angolbokszos volt, a tenyésztelepen, közel ahhoz a helyhez, ahol az a kretén Poker Face majdnem megharapott.

Amikor rendbe tettük, adtunk neki enni és magára hagytuk, még csak ránk se hederített; helyette a szénahálójával foglalatoskodott. Marhára tetszett a lóból áradó „leszarom” életérzés. Emlékeztetett valakire…

- Menjünk Mortimerhez – intett nekem Michael, és a macskaköves úton haladva elindultunk a galopp pálya felé.

Ott éppen edzést tartottak; két férfi és egy nő állt a lelátótól a pályát elválasztó korlátra támaszkodva, és kezükben mérőórával meg irattartó táblácskával figyelték a körbevágtázó, villámsebes lovasokat, akik szintén hárman voltak. Elképedtem a sebességük láttán – én is vágtáztam már, de ilyen erőt még csak sejteni sem sejtettem egy ilyen állatból.

Michael az edzőktől kicsit távolabb megállt, és ajkán halvány mosollyal figyelte a két sárga, és a pej állatot, ahogy lovasukat szinte röpítve vitték végig a versenypályán. Most fogtam fel, hogy milyen hatalmas is ez a lovaspark, ha ekkora részeket tudnak fordítani csak edzésre, bár ahogy hallottam, kisebb selejtezőket azért szoktak tartani Ravenhillben.

- Ezaz! – kurjantotta az egyik férfi, a magasabbik, amikor a világospej ló elvágtatott előttünk. Sötét, őszülő haja volt, és hízásnak indult, jóságos vonásai. Kezét magasba emelve lengette az óráját, boldog vigyor terült szét az arcán – Ügyes voltál, fiam!

A nő bosszankodva figyelte saját időmérőjét, szemöldöke egyetlen nagy ráncba futott össze homlokán, a másik férfi, kövérkés és vörös, göndör hajú pedig tapsolt a saját lovasának.

- Mit mondtam, mit mondtam? – vigyorgott az őszülő – Gerry nagy tehetség, én megmondtam! És ez a ló! Fantasztikus!

- Gratulálok, Myers – biccentett a nő, de szemében csak irigység, és némi önvád tükröződött.

A lovasok visszaügettek hozzánk, lovuk szőrére kiült a tajték. Michael intett, hogy menjünk kicsit közelebb, és leültünk a lelátó legközelebbi székeire, hogy azért ne maradjunk ki semmiből.

- Az az őszülő, akinek a legjobb eredménnyel végzett a zsokéja – mutatta – az Harold Myers, az egyik legjobb edzőnk. Nagyon jó kedélyű, a zsokéi mind a nyertesek közt vannak. A másik férfi Andy Barrow, Mortimer tanítványa volt, szintén nagyon sikeres. A nő pedig azt hiszem Isabell Newton… ő is jó, de… nem eléggé. Rebesgetik, hogy felbontja a szerződését a lovardával, és elmegy máshova. Bár szerintem nem hiányozna senkinek. Tudja, hogy nincs tehetsége az edzői léthez, de nem mer változtatni.

- Miért?

- Családi nyomás, gondolom – vont vállat a srác – az apja már pár éve nyugdíjba vonult, de híres zsoké volt, utána pedig edző: Cedric Newton, ha hallottál róla…

- Nem – ráztam meg a fejem – Azt sem tudtam, hogy vannak ilyen edzők meg minden. Más világ vett körül akkoriban.

- Persze, értem – bólinott – a magas sarkú cipők és partik világa.

- Végülis, ja – hagytam rá, és kivételesen nem akartam meghallani a gúnyosságot a hangjában.

- Gerry fiú! – csapott bele a vékony, egérarcú srác tenyerébe Mr. Myers, miután az megszabadult kobakjától és szemüvegétől – Fantasztikus vagy! Három másodperccel javítottál… Téged senki sem állíthat meg! A Kentucky Derbin a helyed!

- Ugyan – mosolygott Gerry fiú, és szégyenlősen lesütötte a szemét – az még nagyon messze van.

- Jó voltál – bólintott neki a mellette álló zsoké, és barátságosan a karjába bokszolt. A lova idegesen topogni kezdett, és fejét fel-le csapkodta. A fiú megfordította, és körözni kezdett vele a pályán, hogy megnyugodjon.

- A kis tüzes – heherészett Andy Barrow edző a sárga lóra utalva, majd felkiáltott: – Ne félj Larry, legyőzzük még a tesódat!

- Tesó? – vontam fel a szemöldököm. Michael helyeslően bólintott.

- Ikrek. Larry és Gerry Mithcell. Kicsit erőteljes nevek, nem?

- De – fintorogtam. Olyan gáznak tartottam ezeket az egymáshoz passzoló keresztneveket. Szegényeket biztos ugyanúgy öltöztették kiskorukban.

Isabell Newtonra pillantottam, aki nem szólt semmit, csak jegesen nézett a saját zsokéjára; az órára mutatott, és magyarázatot várt.

- Miss Newton, én… - próbálkozott a fiú, akinek szalmaszőke haja és milliónyi szeplője volt – a ló… én…

A többi edző és lovas csendben várakoztak, hogy vajon mi sül ki ebből az egészből. Miss Newton, akinek szemöldöke ismét csak egyetlen ránc lett, felemelte a kezét, hogy elnémítsa szegény srácot – aki szerintem már összecsinálta magát a félelemtől.

- Vidd el a lovat és gyere az irodámba, de rögtön – utasította, majd megfordult, és lobogó hajjal távozott. Zsokéja ajkába harapott, majd leszállt a lóról, és némán elindult vele kifelé a pályáról.

- Fel a fejjel, Taylor - szólt utána Larry, aki már levette a kobakját, és tényleg teljesen ugyanúgy nézett ki, mint Garry. A Taylor nevű srác nem felelt, csak legyintett, és elkeseredetten ment tovább.

Michael elérkezettnek látta az időt, hogy felpattanjon, és a férfiakhoz menjen.

- Michael fiam, hogy vagy? – kérdezte nagy hangon Harold Myers, majd kezet nyújtott a srácnak – Minden rendben?

- Igen, minden – válaszolta az vigyorogva, majd sorra mindenkivel kezet fogott – Mortimert nem láttátok?

- De, nézd meg az irodáknál – intett a fejével Barrow edző – Ne lepődj meg, rossz kedve van; ezzel a Miss Newtonnal veszekedett reggel, mert szerinte nem a Ravenhillhez méltóan edzi a lovasait. Csak ketten vannak rábízva, de mindkettő egy szerencsétlen flótás. A lovakat meg teljesen tönkreteszi.

- Apám tud róla? – kerekedett el Michael szeme. A férfiak összenéztek.

- Nem – felelte Myers – De jó lenne, ha megsúgnád neki, mielőtt Mortimer fogja, mert akkor nagy botrányt csap. Minél csendesebben küldik el ezt a szipirtyót, annál jobb.

- És mi járatban keresed Mortimert? – váltott témát hirtelen Barrow – Tanácsot mi is adhatunk, ha sürgős.

- Ja nem… csak Alice… - rám mutatott – Ő itt Alice Thompson, a tanítványom.

- Ó, és mire tanítod? – kérdezte Barrow, majd a két férfi és a zsokék zajos hahotában törtek ki. Összehúztam a szemem, és éreztem, hogy fülig vörösödöm. Perverz disznók!

- Nincs szerencséd, mindössze díjugratás – válaszolta Michael, és ő persze nem volt vörös egy cseppet sem – és most Starlighton lovagol.

- Starlight nem díjló – vonta fel a szemöldökét Larry vagy Gerry, hirtelen nem tudtam melyik, mert már leszálltak a lóról – ha jóra gondolok.

- Jóra gondolsz. Nem is ugratni akar rajta. Zsoké szeretne lenni.

- Tényleg? – néztek nagyot az edzők.

- Tényleg? – néztem nagyot én.

- Miért, nem? – bökött oldalba Michael.

- Őőő… - végignéztem, és bólintottam. Ezért nagyon-de-nagyon sokkal fog nekem tartozni! Hogy képzeli? Egyáltalán miért csinálja?! Nem akarok lovagolni, nem akarok körbe-körbe futkorászni lóháton, egyáltalán, a fogadás lezajlása után lovat sem akarok látni! Felejtsen már el!

- Helyes, kisasszony! Ha ajánlhatom magamat, mint edzőt – hajolt meg kissé Myers, én pedig  félig döbbent, félig értetlen fapofával néztem rá. Mi az, hogy én, a zsoké? Öcsém!

- Na jó, akkor mi megyünk is – intett nekik Michael, és kezét a vállamra téve elterelt az edzőktől, és az ikrektől.

- Mi a szar volt ez? – ripakodtam rá kicsit később, amikor már elég messze jártunk tőlük.

- Ahhoz képest, hogy lány vagy, nagyon csúnyán beszélsz – mondta fontoskodó arckifejezéssel, nekem meg felforrt az agyvizem.

- Nem akarok zsoké lenni! Miket hordtál itt össze? Mégis mit képzelsz?!

- Sajnálom, de ez szükséges rossz volt. Starlightot edzésben kell tartani, és ki kell használni, ha nem adjuk el, mert akkor ott tartunk, ahol előbb. Egyszer még hálás leszel nekem, hidd el. Mire lezavarod a versenyt, már esélytelen, hogy megszabadulsz a lovaktól, ezért… valami új elfoglaltságot kell keresnünk neked. Díjugratni nem fogsz, Jen jobb nálad, azt pedig biztosan nem viseled el. Díjlovagláshoz te túlságosan vad és összeszedetlen lélek vagy; ez lesz a te sportod, esetleg a military, de mivel a hozzád illő ló Starlight, ezért a hozzád illő lósport a galopp.

Hú. Azért elég jól ismer. Vad vagyok!

- Itt vagyunk – mutatott egy emeletes, nagyobb házra – Ez a tenyésztői központ. Itt vannak a tenyésztésvezetők, az edzők, meg minden egyéb, ami unalmas papírmunka nekünk.

Bement az ajtón, és a portához sétált, ahol egy idős férfi ült és sokkal kedvesebbnek tűnt, mint a lovardai Mary nő, aki imádta a pletykalapokat. Akárhányszor bejelentkeztem, hogy itt vagyok, valami baromságot olvasott. Ez meg csak a Daily Newst.

- Frank bácsi – szólította meg Michael – Mortimer Blake-et keresem.

- Az irodájában van – válaszolta Frank bácsi. – Beszóljak hozzá, hogy fogad-e?

- Nem kell, köszönöm – legyintett Mich, és igaza volt: minek? Úgyis ő az egész lovarda örököse meg ugyebár a tulajdonos fia.

Felmentünk egy lépcsőn, és bekopogott az egyik ajtón, amin csak az M. Blake felirat volt, se titulus, se egyéb. Ahogy körbenéztem, csak neki volt saját irodája, a többin mind két-három név szerepelt.

- Tessék – hallatszott a morcos hang. Michael benyitott, és megpillanthattam régi jó ismerősömet, Dr. House-t. Gülü kék szemek, szőrös arc, bozontos ősz haj – mint két tojás. Szigorúan nézett ránk szemöldöke árnyékából, és várta, hogy miért zavartuk meg a nyugalmát.

Tetszett az irodája. Egyetlen, nagyobbacska helyiség volt, hatalmas ablakkal. A falakon rengeteg oklevél, díjszalag, meg fotó volt kirakva; a legtöbben ő szerepelt, egy ló meg a rajta ülő zsoké mellett. A polcok kupáktól és lovas szobroktól roskadoztak, na meg a megszámlálhatatlanul sok könyvtől és újságtól. Az íróasztala mellett, szinte a fő helyen lógott egy kép:  Mortimer–House egy jóképű fiatalember mellett állt (aki nagyon hasonlított Michaelre), és egy sötétpej ló nyakán nyugtatta a kezét.

- Mr. Dawsont nézed, kislány? – kérdezte Dr. House, akarom mondani Mr. Blake, aki felállt a székében, és mellénk sántikált – Igen régi kép ez, úgy bizony. A kedvenc lovam apját látod rajta, akinek a csikóját most ez a balga kölyök el akar adni.

- Pont miatta jöttünk, Mr. Blake – szólt Mich, és rám mutatott – ő itt Alice Thompson, és zsoké szeretne lenni.

Majdnem megcsapkodtam, de Mortimer gúnyos tekintetétől nem mertem nyelni sem. Csoda, hogy nem röhögött körbe… életemben szinte először fordult elő velem, hogy nem bírtam állni a tekintetét. Komolyan, ha az életem film lenne, Mortimer kicsit (na jó, sokkal) fiatalabb én meg idősebb, akkor tuti összejönnénk.

Fúj, de jó, hogy én 16 éves vagyok, Mortimer meg legalább hatvan, és nem egy filmben élek.

- Zsoké? – végignézett rajtam, de persze nem olyan perverz pedó nézéssel, csak úgy… hát, normálisan – Kicsi és könnyű, de ettől még az ember nem lesz jó lovas.

- Nem is akarok – vágtam közbe, mert már nagyon nem bírtam magammal – Michael félti a lovat. Én meg tökéletes eszközt adtam a kezébe azzal, hogy fogadást kötöttem azzal a… kretén Alan Raymonddal, hogy legyőzöm valami lovasversenyben.

- Ó, a Raymond fiú. Tehetséges lovas – úgy tűnik, az öreg House fel sem fogta, amit mondtam.

- De meg akarod menteni Starlightot, akárcsak én – Michael feje füstölgött, azért, mert égett, vöröslött, ugyanis szégyenbe hoztam. Ha-ha! De most halál komolyan: miért? Miért kell engem eszköznek használnia? Ez nem világos. Ú, de utálom néha!

- És akárcsak én. Hát jó. – Mortimer sóhajtott, és az ablak felé fordult. Nagyon vészjóslóan nézett ki, és most tényleg egy filmben éreztem magam, de olyanban, amiben rám vár, hogy megmentsem a világot. Baró.

- Segítesz neki? – kérdezte reménykedve Michael. Egy pillanatra el is érzékenyültem, hogy mennyire gyökér.

- Először tanuljon meg úgy lovagolni, hogy hibát ne lássak benne. Aztán ha valamelyik edző, Myers vagy mitt’om én, Barrow úgy gondolja, hogy elég jó, elém járulhattok.

- Köszönjük, Mr. Mortimer – szólaltunk meg egyszerre Michaellel. Egymásra vigyorogtunk, és feszülten vártuk az elbocsátó szavakat.

- Amúgy… - Mortimer megfordult – Mi volt a fogadásod tárgya? Mi a tét?

- Nem tudom… - gondolkoztam el rajta – talán… talán a büszkeség.

- A büszkeség. Az jó dolog. Gyakran az embernek már csak a büszkesége marad, semmi más, és ha arra sem vigyáz… No, mindegy.

Majd intett a kezével, ezzel jelezvén, hogy elmehetünk.