6. fejezet

Kopogtattak a tanterem ajtófélfáján; az ajtó félig nyitva állt. Daniel Wattson felkapta a fejét, de nem pillantott oda. Éppen azzal foglalatoskodott, hogy értékes ingóságait egy kartondobozba pakolja íróasztalának fiókjaiból.

- Tessék.

Nyikordult a zsanér, és egy fiatal, tizennégy éves lány lépett be az ajtón. Fekete haját gondosan fésülte ki, és egész megjelenésén látszott, hogy órákig készült erre a találkozásra: nagy, babakék szeme körül szürke smink játszott. Daniel sóhajtott, majd megköszörülte a torkát.

- Segíthetek valamiben… - az Istennek se akart eszébe jutni a kislány neve - Roberta?

- Én csak – Roberta szeme felragyogott, kreol bőre elpirult – elbúcsúzni jöttem, tanár úr. Nagyon fog hiányozni.

A férfi kiegyenesedett, és szomorúan rámosolygott a kislányra. Ő volt a negyedik, aki ma benézett hozzá. Rajta kívül jött még Emily, Bob, na meg a kis Gary Clark, akit igazán kedvelt. Szerette a diákjait, és majd’ megszakadt a szíve, hogy el kell hagynia a Dawinsbury Primary and High School-t.

A lány óvatosan előre lépett, és egy rózsaszín levelet nyújtott a tanár felé. „Jaj, ne” röppent át a gondolat Daniel agyán, de azért hálásan fogadta el.

- Biztosan el kell mennie? – kérdezte Roberta, és Daniel látta, hogy a szeme sarkában könnyek csillognak. Feje felett beindult a vészharang: le kell ráznia szegényt, mielőtt rákezd a bőgésre. Nincs neki szüksége arra, hogy itt sírdogáljon neki…

- Nem tehetek mást. Sajnálom, Roberta, de… - a levelet, ami valami gyermekparfümtől illatozott (vagyis orrfacsaróan büdös volt) a kartondoboz tartalmának tetejére helyezte, és felkapta az egész holmit – elszólít a kötelesség. Ez a… a családunk magánügye, úgyhogy nem beszélhetek róla.

- Értem – horgasztotta le a fejét a kislány.

- Megígéred, hogy az új tanárnál is ugyanolyan jól fogsz tanulni, mint nálam?

- Igen…

- Rendben. Akkor hát… én megyek is. Viszlát, Roberta…

Óvatosan, nem tudván, mit kell ilyenkor igazán csinálni, megveregette a lányka csontos vállát, majd távozott a tanterem ajtaján, amely három év óta csak az övé volt. Sietősen lépdelt végig a kongó folyosókon, majd vállával lökte ki a bejárati ajtót. A hirtelen jött fény elvakította.

- Mr Wattson! Mr Wattson! – hallotta valahonnan, de csak kapkodta a fejét, látni nem látott semmit.

Mikor visszanyerte látását, egy pöttöm fiúcskát pillantott meg, ahogy felé szaladt. Peter Smith volt, a kedvenc tanítványa. A hét éves kora ellenére is hihetetlen nagy értelemmel bíró, szőke, kék szemű fiú imádta Danielt. Nagyon sokat beszélgettek, amikor csak alkalom adódott rá.

- Szervusz, Peter – mosolyodott el Daniel.

- Búcsúzni jöttem – mondta a kisfiú nagy komolyan – de nem szeretném, hogy Mr Wattson elmenjen.

- Én se szeretnék – sóhajtotta a férfi – De sajnos el kell mennem.

- Értem… - Peter a zsebébe nyúlt, és egy összehajtogatott, kissé gyűrött papírt vett elő – Ezt a tanár úrnak rajzoltam.

- Köszönöm, Peter – Daniel mosolya még szélesebbé vált, és a papírt is a dobozba tette, az illatos levél mellé. Kezet nyújtott – viszlát. Aztán tanulj jól, mert hallani fogok róla!

- Viszlát!

A kisfiú megrázta Daniel kezét, majd visszaszaladt játszópajtásaihoz. A férfi mosolyogva figyelte a szőke fiúcskát, majd jobb fogást keresett a kartondobozon, és a parkolóhoz sétált. Kinyitottaöreg furgonja ajtaját, és a dobozt az anyósülésre hajította. Maga is beült, majd elfordította az indítókulcsot, és életében utoljára kiállt a Dawinsbury Primary and High School parkolójából.

***

Cleo fáradtan rogyott le az étkezőasztalhoz. Korán kelt, hogy segítsen ellátni Nathennek az istálló körüli teendőket, majd egész délelőtt és délután Valkyre-ral edzett. Már képes volt rajta lovagolni, és az állat nyugodtan tűrte – bár néha még mindig megbokrosodott.

Egyik nap Gregory Foreman, az idős, pocakos állatorvos egy alapos vizsgálatnak vetette alá a lovat.

- Sajnos minden bizonnyal verték őt csikó korában – csóválta a fejét, és az állat fején, szügyén és hátán éktelenkedő apró forradásokra mutatott – ez itt az ostor nyoma. Tudod Cleo, aminek a végén apró fémdarabok vannak. Biztos nem szerették a gazdái…

- Daniel hazaköltözik – mondta neki az anyja, miközben krumplit lapátolt a lány tányérjára.

- Hogyhogy? – kapta fel a fejét Cleo. A kimerültségének hirtelen nyoma sem volt.

- Gondok támadtak a munkahelyén… majd elmondja, ha akarja. – Brigitte megtoldotta némi sült hússal és salátával lánya adagját. – Egyél, kincsem.

- Mikor jön? – érdeklődött a lány, és narancslevet töltött a poharába.

- Szombat délelőtt.

- Ma csütörtök este van – vonta le a következtetést Cleo – szóval gondolom holnap…

- … egész nap takarítunk, pontosan.

A sötét hajú lány nagyot nyögött, majd inkább belefeledkezett a vacsorájába. Nemsokára apja is csatlakozott hozzá, és lelkesen ecsetelte, hogy is halad az edzésprogram az új kancával.

- És képzeljétek… máris akadt rá vevő! Hihetetlen ez a ló, nem is szabadna eladnunk… - itt Brigitte fenyegetően megköszörülte a torkát, úgyhogy gyorsan hozzátette – Illetve… persze, hogy eladjuk.

- Nathen nem vacsorázik velünk? – érdeklődött felesége, miközben Todd elé is letett egy adag ételt.

- Nem… már hazament. Azt mondta, holnap elkezdi a nyár eleji nagytakarítást. Örülne, Cleo, ha segítenél neki…

- Nem fog – csóválta a fejét Brigitte, miközben asztalhoz ült, majd mielőtt a lánya felujjonghatott volna örömében, gyorsan hozzátette: - ugyanis a fiad hazaköltözik, szóval nekem fog segíteni, takarítani a lakást.

- A fiam? – Todd értetlenül figyelte, ahogy lánya a krumplit gyilkolta a villájával – Mármint… Daniel?

- Tíz pont Todd Wattsonnak – gúnyolódott Brigitte – Tudtommal ő az egyetlen fiad…

- Naná, hogy ő! De miért költözik… mármint… és? Nemtudom…

Azzal rágni kezdett egy falat húst.

- Igazán értelmesen fejezted ki magad, tényleg megérdemelted azt a tíz pontot – vigyorgott Cleo.

- Miért költözik ide? Nem jó neki Dawinsbury-ben?

- Ezt majd… megbeszéljük – mondta Brigitte, és figyelmeztetően Cleo felé intett a szemével, akinek ez nem kerülte el a figyelmét.

- Hol van Amy? Kihűl a vacsorája.

- Sürgős telefonja volt, és azóta nem láttam – válaszolta Cleo.

Már a desszertnél, csokis palacsintánál tartottak, mire a szőke lány leért a konyhába. Látszott rajta, hogy valami gond nyomja a vállát: haja kuszán állt, mintha folyton beletúrt volna, kezét tördelte, és szeme orra kivörösödött. Amikor megszólalt, Cleo rájött, hogy valószínűleg a sírástól.

- Holnap hazautazom – mondta citerázó hangon.

- Amy drágám, mi a baj? – ugrott fel Brigitte, széke megcsikordult a konyhakövön.

- Édesanyám… anya szívrohamot kapott. Senki se érti, miért… apa sokkal… de azt sem szeretném, ha ő… csak értitek… apa sokkal egészségtelenebbül él, és mégis…

Elsírta magát, és a tenyerébe temette az arcát.

Brigitte és Todd aggodalmas pillantásokat váltottak, majd a nő az asztalhoz vezette Amyt.

- Nyugodj meg… egy szívroham még semmit nem jelent… csak egy figyelmeztetés, és…

- De mi van… mi van, ha meghal?

- Emiatt semmi esetre sem fog meghalni! Ne butáskodj, Amy.

- Csak haza szeretnék menni hozzá… már olyan régen láttam…

- Persze, menj csak… - a hüppögő lány kezébe nyomott egy zsebkendőt. – De ide bármikor visszajöhetsz, amikor csak úgy érzed, jobban van édesanyád.

- Köszönöm – mosolyogott hálásan Amy.

- Most pedig enned kell – mondta Todd – Hidd el, jobb lesz, mint ha holnap összeesel, mert nem ettél semmit. Itt van egy kis palacsinta…  

Cleo a palacsintáját babrálta, és némán figyelte az előtte lejátszódó jelenetet. Furcsa volt Amyt sírni látnia; ő vajon mit tenne, ha az édesanyjával történne valami?

Megrázta a fejét. Jobb nem is gondolni az ilyen rossz dolgokra.

Inkább Amyre figyelt, aki ismét felállt, és beszélt. Alig egy falatot evett a palacsintából.

- … foglaltam repülőjegyet. Délelőtt elmegyek Colombusba… onnan pedig repülővel Austinba.

***

Másnap Amy korán kiviharzott piros autójával, éppen csak búcsúzkodni volt ideje. Egyik bőröndjét, melyben a „halasztható” holmija pihent; a ranchon hagyta, némi reményt keltve Cleoban, hogy ha más miatt nem, akkor a bőrönd hazavitele alkalmával talán még találkoznak majd.

Édesanyja pedig könyörtelenül munkára fogta. Nem engedte, hogy kilovagoljon, hanem az istállómunka után kezébe nyomta a seprűt és a lapátot, hogy foglalkozzon a ház előtti, szél által széthordott szalmával, meg az előző őszről maradt undok falevelek, és a szeder kitartóan potyogó termésének ragacsos masszájával. A lánynak el kellett ismernie, hogy a házra (és kertre) alaposan ráfér a nagytakarítás. Bátyja utoljára karácsonykor járt náluk, a hóval borított telek pedig szebb képet mutatott, mint az összevissza nyári.

- Persze időnk sosincs semmire, a lovak mellett… - sóhajtotta Cleo, miközben bejelentkezett anyjához, aki épp a konyhakövet mosta fel. A helyiség sokkal rendezettebb képet mutatott. A pókhálóknak – amik azért itt-ott feltűntek addig – nyoma sem volt, a fűszerek vigyázzállásban feszítettek a polcon, a fényes tölgyfaasztal csillogott, és egy csokorra való friss vadvirág pihent a rajta álló, sötétkék üvegvázában.

- Elég szép, és még tizenegy óra sincs – biccentett elismerően Cleo – kész vagyok.

- Nem túl szép, már legalább három órája ezzel ügyködsz… - sóhajtotta Brigitte, és elvette lányától a seprűt, hogy a sarokba biggyessze.

- Héj, az istállókat is kisöpörtem – húzta fel sértődötten az orrát Cleo.

- Ez már elég szép. – anyja arcán félmosoly jelent meg, és szemével már kutatta a következő takarításra váró felületet. – Bárcsak itt lenne még Amy! Akkor őt is munkára foghatnám… lássuk csak… Mondd, nem lenne kedve Kittynek átjönni segíteni?

- Felhívhatom – vont vállat Cleo, és a zsebébe nyúlt a telefonjáért. Két perccel később diadalittasan tette el a készüléket. – Úton van.

- Tökéletes – Brigitte összecsapta két tenyerét, majd a porszívót előráncigálva a nappaliba ment – Mi lenne, ha ablakokat pucolnátok?

- Gondolom az lesz, ahogy parancsolod – forgatta a szemét Cleo, majd a szobájába ment, hogy azt pakolássza, amíg Kitty nem érkezik meg.

Háromnegyed órával később már jóval népesebb csapat dolgozott a házon, Brigitte áldásos munkájának következtében. Mivel imádta a fiát, szent célként tűzte ki maga elé, hogy csillogó-villogó otthonnal várja, nehogy egyhamar el kívánjon költözni. Cleo hívása után rövidesen berobogott Kitty, és – a lány nem kis meglepetésére – Phil is, aki azon nyomban beállt Nathen mellé, hogy csinosítsa az istállót. Bert és felesége, Cameron is megérkezett, és a kerti asztaloknál egész népes brigád gyűlt össze, hogy megegyék a „jómunkásoknak” – ahogy Todd nevezte magukat – járó kiadós ebédet. Cleo meglepődött, hogy nagy társaságban mennyivel gyorsabban, és kellemesen telik a munka. Kitty és ő az ablakra tapadva járták végig a házat, és néhol kissé cirmosan, de azért szép tisztára mosva hagyták maguk mögött a sok üveget.

Cameron és Brigitte kicserélték az ágyneműket, és kitakarították Daniel majdnem üresen álló, hajdani hálószobáját. Brigitte friss cserepes virágot helyezett az évek óta teljesen üresen álló íróasztalra, és égőt cserélt a lámpákban; Cameron kiporszívózta a szőnyeget, feltörölte a parkettát.

- Tényleg úgy érzem magam, mint valami ócska ponyvában a nagy család… - fintorgott Todd, miután végzett a gyalázatos munka: a fürdő kipucolásával.

- Miért is? – vonta össze szemöldökét bátyja, aki egy pogácsát falatozott nagy élvezettel.

- Hát ott jön össze az egész família, hogy aztán a lerobbant vállalkozást felvirágoztassák. Ez esetben a vállalkozás persze a lakás lenne…

- Hülye elméleteid vannak, öregem – csóválta meg a fejét Bert, majd eltűntette a pogácsa maradékát. Cleo felnevetett, majd gyorsan felpattant, mert anyját látta közeledni, és nem örült volna, ha lustálkodáson kapja őt. Kitty nem törődött az ilyesmivel, ő vendég volt, tovább feküdt hát a fűben a kerti bútorok mellett.

- Úgy néz ki, készen vagyunk – újságolta Brigitte lelkesen – Köszönök mindenkinek mindent. Ezennel meg is hívlak titeket a fiam üdvözlésére rendezendő partinkra…

- Lesz parti? – kotyogott közbe Todd.

- Persze, hogy lesz. – felesége elmosolyodott – Hamar végeztünk.

- Hamar? – nyögött fel Cleo, és visszatelepedett a fűre – este fél kilenc van, és leszakad a kezem.

- Rendesen kitakaríttattad velünk a házad, te galád nőszemély – mondta viccelődve Bert, és öccsével összekacsintottak. Felesége, Cameron rosszallóan nézett rá, majd helyet foglalt a kerti asztal körül, és kólát töltött magának.

- Miért költözik haza Daniel? – kérdezte Cleo. Anyja mindig kitért a válasz elől, ahogy most is, pedig már vagy százszor nekiszegezte a kérdést a nap folyamán.

Cameron és Brigitte tekintete összevillant.

- Majd elmondja, ha akarja… - lánya fájdalmas képére hozzátette – Hát jó, elvesztette az állását.

- Ühü. – Cleo kicsit sem tartotta kielégítőnek a választ, hiszen 26 évesen ki költözik haza három állammal túlról, csak azért, mert kirúgták? Biztos azért, mert tanár volt, gondolta, majd szerzett magának egy pogácsát, miközben Kitty mellett üldögélt a fűben.

- Hol van Nathen? – érdeklődött két harapás között Bert.

- Kilovagolt a bátyámmal – szólt fel a földről Kitty, aki ezúttal egy ócska kezeslábast viselt, meg egy kinyúlt, fehér pólót és félig levált talpú edzőcipőt. Cleo kivételesen örült, hogy nem öltözött ki kifejezett kérése ellenére, ahogy szokott. Végre egyszer szót fogadott, és még hasznát is vehették.

- Ti ikrek vagytok ugye? – kérdezősködött Cameron, majd Kitty bólintása után folytatta – Mennyivel idősebb nálad?

- Három és fél perccel – mondta büszkén Kitty – Kivételesen könnyű szülése volt anyunak, azt mondta. Először azt látták neki az ultrahangon, hogy öten vagyunk, és zokogva ment haza a kórházból.

- Öten? Istenem, de hamar tisztázódott?

- Szerencsére igen. Szörnyű lenne még három Phil – fintorgott Kitty, mire mindenki nevetett.

- Úgy sajnálom azt a kis nőt, akinek a hatosikrei vannak, meg egy másik ikerpárja – csóválta a fejét Cameron. – És a férje ott hagyta.

- Akinek megy a Home&Life Networkön a műsora?

- Igen – bólintott a kérdező Brigitte felé Cameron, majd az elkövetkező jó néhány perc az utóbbi epizódok elemzésében merült ki. A nap már régóta elbúcsúzott, Todd felgyújtotta az udvari fényeket; Nathen és Phil is csatlakozott az asztal- és földön ülő társasághoz, és jó néhány zacskó chips, üveg kóla és doboz sör került kibontásra.

- Ideje mennünk, drágám – veregette vállon férjét Cameron, aki épp lelkes szónoklatba merült a automata sebváltók terén. Bert felállt, és mindenkitől elköszönt, majd még egyszer utoljára igénybe vette az udvari vécét. Nathen vigyorogva kezet rázott Phillel, és megígérte Toddnak, hogy mindenképp benéz szombaton, pedig általában az volt a szünnapja.

- Gyere Kitty, nekünk is menni kéne – intett húgának Phil – Köszönjük a vendéglátást, Mr és Mrs Wattson! Nagyon finom volt az ebéd.

- Ugyan, mi köszönjük a segítséget – simogatta meg a fiú vállát Brigitte. – Neked is, és Kittynek is. Majd remélem, hamarosan látjuk egymást!

- Igen, nemsokára úgyis ünnepeljük a ranch 30. évfordulóját – tette hozzá Todd.

- 30? – vonta fel a szemöldökét Kitty – de Cleótól úgy tudom, már több generáció óta a családé a föld.

- Cleo nem is hazudott – mondta Brigitte, miközben összeszedegette a maradékot az asztalon – De édesapám, isten nyugosztalja, pontosan 30 éve alakította át az addigi Gregor Farmot a mostani White Sunrise Ranch-ra, ahol mentálisan vagy testileg sérült lovakat gyógyított. Tőle tanultam el mindent, még 19 éves koromban. Nem mentem egyetemre, inkább itthon maradtam, és tanultam… de cseppet sem bántam meg.

Cleo félrehúzta a száját. Ő is pontosan így tervezte: elvégzi a középiskolát, aztán csak a lovakkal lesz, a lovakkal, a lovakkal… de anyja neki ezt nem engedte.

Ezért inkább nem hozta fel a témát; nem akarta, hogy újfent veszekedés legyen a vége.

- Még egyszer köszönünk mindent – intett a kocsi felől Phil, mire Cleo feleszmélt. Éppen arról álmodozott, hogy lovaskiképző lesz apja mellett, amikor a kicsi utó beindult, és világító lámpákkal végigporzott az úton.

- Térjünk nyugovóra – javasolta Todd – Danny mindjárt hazaér. Kipihentnek kell lennünk.

Cleo elmosolyodott. Hol van még az érettségi, meg a pályaválasztás? Most csak az a lényeg, hogy végre újra láthatja kedves bátyját.

Azzal magához vette az utolsó üveg kólát, és szülei után sietett, akik kart-karba öltve sétáltak a régi, fehér ház felé.

 

VÉLEMÉNYED
következő fejezet