Első fejezet

– Szia mama! – köszönt el édesanyjától Heather, majd táskáját a vállára vetve a falhoz támasztott bicikliéhez lépett. Semmi kedve nem volt iskolába menni ezen a gyönyörű – bár kissé felhős – áprilisi reggelen; elmélyülten babrált a kerékpár zárjával, miközben kutyájuk, Arthur folymatosan ugatott egy motorost.
   – Nyughass már – morogta a lány, de inkább magának, mint a kutyának; egyre idegesebb lett, mert a kulcs sehogy sem akarta kinyitni azt a nyavalyás zárat. Arthur mégsem hagyta abba: az elhízott golden retriver egyre nagyobbakat vakkantott.
  Végre sikerrel járt, diadalittasan csúsztatta vissza a kulcsot táskájába. A piros kétkerekűvel kimanőverezett a ház mellől, közben igyekezett kikerülni kisöccse játékmotorját, amin az apró fiúcska naphosszat berregve idegesítette a családot és a szomszédaikat.
   Amikor megfordult, meglepetésében szemöldöke felszaladt a homlokán: jobboldali szomszédjuk, Mr Bonafade garázsfeljáróján egy furcsán ismerős srác állt, kezében bevásárlószatyrokkal. Arthur ugatott még egyet kettőt, majd a fiúhoz ügetett, és szagolgatni kezdte a kezében tartott szatyrokat.
   – Azt hittem, hogy észre sem veszel – mondta. Heather először nem értette, majd a felismerés villámcsapásként sejlett fel benne.
   – Ignacio?
  – Igen, én vagyok – nevetett fel a srác, letette bevásárlószatyrait és a lányhoz sétált. – Meglepett?
    – Hát persze! – Heathernek nagyon meg kellett emberelnie magát, hogy ne bámuljon rá tátott szájjal. Ignacio – régi játszópajtása – azalatt a nyolc év alatt, amíg Olaszországban élt, teljesen átváltozott: a sovány, pattanásos, fogszabályzós és mindig zsíros hajú fiúcskából egy igazi érett férfivé vált, akinek borostája már nem egy viccnek tűnt, mint Heather kortársainak többségén, hanem eszméletlenül jóképűvé tette. A lánynak mindig is ez volt a mérce, barátnői sokszor nevettek ezen, de az elmélet most igazolódni látszott. - De hogyhogy? Miért? Hogy kerülsz ide...?
    – Hazajöttem... - a srác arcán végigfutott valami árnyék, majd egy pillanat múlva ismét mosolygott – Gyönyörű lettél, Heather. Meg sem ismertelek volna, ha nem látlak a házból kijönni.
  – Azért te sem panaszkodhatsz – a lány elpirult. A srác annyira idegennek tetszett, hogy hiába játszották végig együtt a gyerekkorukat, most mégis rendkívül zavarba jött, és nagyon remélte, hogy Ignacionak ez nem tűnik fel.
   – Hát kösz – Ignacio szünetet tartott, és zsebre rakta a kezeit. Fekete pólót viselt és farmergatyát, meg Converse tornacipőt. - És mi újság az...
   – Heather! - a lány édesanyja kicsapta az ajtót, majd kirontott az udvarra, akár egy hurrikán – Mi a fenét keresel még mindig... Ó! Ignacio! Hát hazaértél?
  – Mrs Mitchell! - kiáltott fel boldogan Ignacio, majd az asszonyhoz sietett, aki forrón átölelte a fiút. - Nagyon örülök, hogy látom!
   – Én is neked... hogy megnőttél, istenem... - Mrs Mitchell hátrébb lépett, hogy jól megszemlélje – Kész férfi lettél. Te vagy a család büszkesége, gondolom!
   – Hát az éppen nem, de azért örülnek nekem – nevetett fel Ignacio. Heather csendben somolygott mellette, de még mindig kicsit furcsán érezte magát. Nagyon szerette a legifjabb Bonefadet: ő volt a fogadott testvére, akivel végigjátszotta gyermekkorát, most mégis olyan idegennek tűnt, és ez nem csak a külsejében nyilvánult meg. Halvány akcentussal beszélte az angolt, sokkal idősebbnek tűnt, és a viselkedése is teljesen más volt, mint amihez Heather hozzászokott.
   – Heather... - szólt rá anyja – menned kell az iskolába, máris elkéstél!
    – De mama, én...
  – Majd én elviszem, Mrs Mitchell – ajánlotta fel Ignacio, és hüvelykujjával Bonafade-ék kocsifeljárójára bökött, ahol motorja állt. 
   – Szó sem lehet róla, de azért kedves tőled, Ignacio – simított végig a fiú karján anyáskodóan Mrs Mitchell – Heather majd szépen elbiciklizik az iskolába, te pedig vidd csak azt a holmit apukádnak, biztosan várja már.
  – Hát, az igazat megvallva még aludt, amikor elindultam – vigyorodott el Ignacio. 
   –  Nem baj – legyintette meg Agatha Mitchell – Heather megy... te pedig gyere át majd vacsorára valamikor... majd megbeszéljük! Mindent hallani akarok rólad, és John is, biztos vagyok benne. A fiamat, kicsi Johnnyt pedig még nem is ismered!
   – Sajnos még nem.
   – Akkor ezt megbeszéltük... de Heather, sipirc!
   A lány a szemét forgatta, majd elköszönt a fiútól és édesanyjától, biciklire pattant, és kikerekezett az utcából. Autóval jó tíz percre lakott az iskolából, Russeltown nyugati kertvárosának az elején. Most nagyon kellett tekernie, hogy időben beérjen; ilyenkor átkozta magát, hogy miért nem a St. Andrews Gimnáziumba iratkozott, ahol a tanítás kilenckor kezdődött a többi iskolában megszokott nyolc helyett.
   Sajnálta, hogy nem mehetett motorral – édesanyja ki nem állhatta ezeket a járműveket, mert öccse, Keith motorbalesetben vesztette életét még akkor, amikor Heather csak totyogó volt. Ignacio erről nem tudott, nyilván mást gondolt, talán hogy édesanyja félti tőle. Azért jó lett volna, ha ő visz iskolába – gondolta Heather – hiszen Ignacio egy rendkívül jó pasi. És talán Dylan meglátott volna minket, és féltékenykedni kezd... aztán végre otthagyja azt a picsa Blanche-ot, és megint egy pár lehetünk.
   Megcsóválta a fejét, majd még inkább rágyorsított a biciklizésre. Dylan nem foglalkozott vele, mióta szakítottak augusztus végén, Ignacio pedig semmit sem változtatott volna a helyzeten. Idősebb volt nála, és különben is látszott, hogy van barátnője. Ráadásul Heather csupán testvéreként tekintett rá, és úgy elég nehéz színlelni akármit is, hogy féltékenységet szüljön Dylanben.
    Ignacio Bonefade a szomszéduk volt; négy évvel idősebb, mint Heather, de ez a korhatár sosem vetett gátat abban, hogy együtt játszanak, talán szüleik jó barátsága miatt. Sokszor tartott a két család közös kerti sütögetéseket, együtt jártak moziba, és remek kapcsolat szövődött közöttük. Miután a fiú édesanyja meghalt, Ignacio Olaszországba költözött apai nagyszüleihez, és nem jött vissza Amerikába. Édesapja, Lorenzo Bonefade amikor tudta, meglátogatta: mivel tanár volt (a Clearwater Általános Iskolában), minden nyarat Európában töltött, hogy fiával lehessen. Ahogy teltek az évek, új társra talált, Helen Stoven személyében.
    Heather az első években még levelezett a fiúval, aztán az egész abbamaradt. Amikor megszületett az öccse, John, küldtek neki egy fotót róla, az utolsó kapott üzenet pedig egy képeslap volt Rómából, amit Lorenzo, Helen és persze Ignacio is aláírt, de akkor már majdnem idegennek tűntek egymásnak.
   Nagyot sóhajtott, aztán megpillantotta az iskola öreg téglaépületét, és finoman az udvarra kanyarodott. A biciklitárolóhoz kötötte járgányát, szerencsétlenkedett a zárral egy darabig, majd körülnézett, hogy nincs-e valamelyik barátja az udvaron. Miután nem pillantott meg egyet sem a szeretett arcok közül, megigazította táskája szíját a vállán, majd a kémiaterem felé vette az irányt.

***

Celine Norton mindent megtett, hogy szép legyen: szemét tussal húzta ki, arcára rózsás pirosítót hintett, haját könnyed hullámokba idomította, melyek tökéletes szőkeségben omlottak vállára. Púderszínű fölsőt viselt egy szürke szoknyával, és táskája színe passzolt a cipőjéhez.
   Mindent megtett, és sikerült is neki. Ma egyszerűen így kellett történnie, hiszen csütörtök volt, csütörtökön pedig Leon Theobaldnak nulladik órája volt. És mivel Leon Theobald a St. Andrews Gimnáziumba járt, ahol a rendes tanítás kilenckor kezdődött, volt esélyük összefutni reggel, tanítás előtt Bob Dagett Falatozójában, mindkettejük kedvelt helyén.
    Családja többi tagja a konyhában reggelizett: öccse a tizenöt éves Nick, és húga, a négy éves Katie gabonapelyhet ettek nagy szorgalommal, édesanyja pirítóst készített, apja pedig kávét szürcsölt, és a Russeltown Daily-t olvasta. Macskájuk, Fluffy pedig odaadóan körözött az asztal alatt, hátha neki is csurran-cseppen valami a reggeliből.
   – Elvigyelek, aranyvirág? - kérdezte Mr Norton, ahogy felpillantott újságja mögül.
   – Hát Bob Dagettnél kezdek, ha oda is elvinnél, megköszönném – mondta Celine, és csempészett magának egy almát a gyümölcsöstálból.
  – De az kitérő nekem, kedves – sóhajtott David Norton - Na jó, elviszlek, csak akkor siess – felállt, csókot nyomott kislánya és felesége arcára, majd fia haját búcsúzóul összeborzolva a garázsba ment.
  – Csinos vagy – mondta édesanyja. Celine felragyogott. Ha anyjának feltűnt (aki elég vásott szemmel figyelte a divatot), akkor nyilván Leonnak is fel fog. Már ha ott lesz, persze.
   – Köszi – vigyorodott el.
  – Olyan vagy, mint egy harmincéves – szólt közbe Nick, mire anyjuk játékosan meglegyintette őt egy konyharuhával. Celine válaszul felemelte középső ujját, majd búcsúpuszik után (öccsének természetesen nem adott) követte apját.

Bob Falatozója Celine és barátai véleménye szerint a legeslegjobb hely volt, hogy az ember elindítsa a napját, beüljön egy délutáni kávézásra, vagy este szerezzen magának egy hamburgert. A világos falú zegzugos helyiség tele volt kényelmesebbnél kényelmesebb székekkel, a régi poszterek és plakátok hangulatossá tették, az asztalokon pedig napraforgók díszelegtek.
    Az egyik sarokban már várta legjobb barátnője, Brooke Kinsley. Hullámos dióbarna haját kiengedte, fehér pólót viselt fekete szoknyával, és egy military stílusú arany gombos mellényt, kalapja a mellette lévő széken pihent. Nagyon jól nézett ki, mint mindig. Ma nem viselte vastag keretes szemüvegét, és valami újságot olvasott, nyilván a kortárs irodalomról szólót. Brooke írónak készült, és meg is volt hozzá mind a tehetsége, mind az esze. Celine imádta az írásait, de sajnos nagyon keveset olvashatott belőlük, mert Brooke féltékenyen őrizte azokat laptopján.
   – Helló – köszönt Celine, miután rendelt egy vaníliás kávét, és leült mellé a félreeső asztalhoz, ahonnan (szerencsére) jól lehetett látni a bejárati ajtót. - Helyzet?
   – Semmise – Brooke nagyot ásított, és eltette újságját.- Ma akkora baromságot álmodtam... álmomban megtaláltam egy félig megírt regényemet, ami igazából még nem is létezik... ilyen alternatív valóságban játszódott, ahol városállamok voltak, és...
   Celine figyelni akart... és figyelt is egy darabig, csakhogy közben belépett az ajtón az, akit várt: Leon. Az arca lángolni kezdett, a szívverése meg legalább kétszer olyan gyorsan vert, mint normálisan. Gyorsan haja mögé bújt, és úgy szürcsölgette tovább a vaníliás kávét.
    – … és akkor jött a nagybátyjuk, és azt mondta, hogy... ja, amúgy teljesen úgy nézett ki, mint Boromir a Gyűrűk Urából! Szóval mondta, hogy elviszi a lányokat, ha...
   A srác kék kockás inget viselt és fekete farmert, haja kissé kócosan állt a tarkóján, mint aki elaludta. Csakhogy – és amikor Celine erre rájött, majdnem szívbajt kapott – nem egyedül jött, hanem egy lánnyal.
     – Figyelsz te rám? - ripakodott rá Brooke, Celine pedig összerándult.
    – Ööö... persze. Írd meg a könyvet és kész, na megyünk? - Celine gyorsan lehúzta kávéja maradékát, és szedelődzködni kezdett.
     – Mi ez a nagy sietség? Ó... - Brooke meglátta Leont meg a csajt, és arca elkomorult. - Ismerem a lányt. Patricia King-Cosby, a St. Andrews-ba jár ő is, és 15 éves.
    – Járnak? - Celine hangja elkeseredett volt, és úgy érezte, menten sírni fog, de igyekezett tartani magát.
     – Nem hinném. Facebookon ki van írva?
     – Hát... nincs.
    – Szerintem nem. Nézz már rá a csajra, ronda! Minek akarná őt, ha itt vagy neki te?
    Brooke bátorítóan átölelte a barátnőjét, aki mosolygott, és valahogy igazat kellett adnia a lánynak, ahogy végignézett ezen a Patricián. Az orra hosszú volt, a bőre az a fajta, ami nyáron lebarnul teljesen, télen viszont betegesen sápadt; szemei aprók és távol ülők, fogai kuszák, ajka vékony. Egyedül a haja kelthetett irigységet benne, ami hosszú volt, derékig érő és természetesen hullámos. Na meg talán az alakja, mert – fájdalommal vette észre – ez a Patricia jóval vékonyabb és edzettebb volt nála.
      Mégis, a rossz előérzete nem hagyta nyugodni. Leon nagyon közvetlen volt a lánnyal, egymás mellé ültek le és nem egymással szemben, nevetgéltek, a lány többször a hajába túrt, és kihívóan hajolt a fiú felé. Hát igen, gondolta, biztosan össze fognak jönni.
     – Eleget láttam – hajította bele a pénztárcáját a táskájába, és lendületesen az ajtó felé sietett. Várta, remélte, hogy Leon észreveszi, hogy ráköszön vagy utánaszalad, de semmi ilyen nem történt: a fiú továbbra is önfeledten beszélgetett azzal a Patriciával, előtte egy croissant meg egy pohár tej. Celine küzdött, hogy ne fussa el a szemét a könny, majdnem sikeresen. Brooke aggodalmasan pillantott rá, kezében még mindig szorongatva az irodalmi lapot
   – Mindent mesélj el a csajról – mondta Celine rekedtes hangon, aztán előkapta táskájából napszemüvegét, holott a Nap már rég elbújt az eget borító szürke felhők mögé.

***

Norah késésben volt, mint mindig. A kocsija természetesen még ma sem működött, ilyenkor pedig iskolabusszal kellett utaznia – ami nem is lett volna akkora gond, ha éppen nem késte volna le minden második nap.
   Eddig az volt a szerencséje, hogy a sofőrrel, az öreg Brad Tortonnal már jóformán elsős kora óta összebarátkozott, így ha az meglátta futni az utca sarkán, mindig megvárta. Most viszont a buszt éppen csak egy villanásra pillantotta meg, annyira későn indult: Torton nyilván azt hitte, hogy autóval ment.
   Norah hatalmasat káromkodott, és tárcsázta Heather Mitchellt, egyik legjobb barátnőjét. A telefon búgott, de nem vették fel, így idegesen kinyomta, amikor a hangposta kezdett el fecsegni a fülébe Heather kellemes-furcsa hangján.
   Akkor hát siessünk – gondolta, és nyakába szedte lábait, sebes iramot diktálva magának. Nem késhetett el megint, hiszen az ügyeletesek már kétszer elkapták, és nem volt kedve valami büntetést letölteni, vagy ami még rosszabb, esetleg felfüggesztést kapni, hiszen az bekerül a jellemzésébe, és az a felvételi szempontjából nem a legjobb. Norah ugyanis a New York-i Művészeti Akadémiára kívánt továbbtanulni, s úgy érezte, ebben nem gátolhatja az, hogy nem bír felkelni fél nyolc előtt.
   Első órája irodalom: ha szerencséje van, nem kapja el az ügyeletes, és akkor fel se tűnik senkinek, hogy késett, mert az irodalomtanár, a betegeskedő Mrs Potts szintén folyton később ér be az osztályba, annyi gyógyszert meg kávét pumpál be magának a tanáriban.
   Bár imádta a művészet minden formáját, az irodalomtól kicsit idegenkedett, maga sem tudta, miért. Talán Brooke miatt. Hiszen kis „négyes fogatukban” mindegyiküknek megvolt a maga saját szakterülete: Brooke irodalomban és kreatív írásban jeleskedett, Heather a sportban és a reál tantárgyakban, Celine csodásan fotózott és eszméletlenül okos volt, ráadásul ruhákat tervezett; ő maga pedig az alkotás tehetségével volt megáldva: festett, rajzolt, és a szobrászat sem állt tőle távol. Egymás „felségterületét” pedig nem kívánták megközelíteni, nem érdeklődtek iránta. Ez lassan alakult ki köztük, és Norah gyakran mosolyogva figyelte, hogy mennyire különböző az életfelfogásuk, és mégis mennyire összetartoznak.
   Brooke-kal ráadásul együtt volt irodalma, szóval a lány mindig segített neki, ha dolgozatot írtak, vagy a házi feladatban. Egyszóval Norah teljesen feleslegesnek tartotta, hogy részt vegyen ezen a tanórán, főleg kora reggel.
   Rohanni kezdett, hosszú haja barna lángként lobogott mögötte, tornacsukája csattogott a betonúton. Érezte, hogy kimelegszik, és szúrni is kezdett a tüdeje, mire az iskola öreg téglaépülete elé ért, torka kiszáradt, és úgy zihált, mint valami kivénhedt versenyló. Természetesen már becsengettek, a Lincoln udvarán alig lézengett egy-két diák. Norah ismét káromkodott – nagyon rossz szokása volt –, majd megint futni kezdett. Nem találkozott ügyeletessel, s érezte: igen, ez az ő napja. A kétszázötös terembe tartott, aminek az ajtaja nyitva volt, jelezve: a tanár még nincs benn. Majdnem rikkantott örömében, lassított a tempóján, s már tervezte az elegáns bevonulását, amikor a küszöbről meglepetten vette észre, hogy a tábla előtt egy idegen férfi áll, és – hatalmasat nyelt – az igazgató, dr. Michael Swinton.
   – Miss Firth – az ősz, tekintélyt parancsoló szakállas férfi hangjától Norah úgy érezte, összemegy, egészen apró kis lényecskévé. - Látom, megtisztel minket jelenlétével.
   – Elnézést a késésért, igazgató úr – motyogta vörösen. Cipője orrát bámulta, eszébe sem jutott, hogy vajon hol van Mrs Potts, vagy ki is az a férfi. Csak a művészeti akadémia járt az eszében, és hogy vajon elnézik-e azt a pár nap felfüggesztést, amit a késések miatt kaphat. Elvégre a művészek nem a legpontosabb emberek, nem?
   – Kivételesen elfogadom az elnézést – mondta dr. Swinton. - Hiszen nem akarom úgy bemutatni az új tanárának, mint az iskola egyik legszétszórtabb tanulóját. Üljön a helyére!
   Norah a Brooke melletti padhoz sietett, és beleomlott a székébe, táskáját a lábához hajítva. Szörnyen érezte magát. Az osztályban elfojtott kuncogás hallatszott, majd az igazgató egy szigorú pillantásától némaságba fulladt. Swinton megköszörülte a torkát, és folytatta a megkezdett beszédét.
   – Tehát, mint mondtam – itt szúrósan Norah-ra pillantott – sajnálatos módon Mrs. Pottsnak az egészsége nem engedheti meg, hogy továbbra is e jeles intézmény falai közt tanítson.
   – Mi történt az öreglánnyal? - kérdezte Jackie Hudrow, az „örök lázadó”, aki a délutáni elzárások rendszeres résztvevője és az iskolai kihágások legfőbb okozója volt. Az igazgató sóhajtott, és figyelmen kívül hagyta a kérdést.
   – Azt mondják, agyvérzést kapott – súgta Brooke gyorsan Norah-nak, aki felhúzta a szemöldökét meglepetésében. Tudta, hogy Potts hipochonder, de azt álmában sem gondolta volna, hogy egyszer tényleg valami baja lesz.
   – Ezért iskolánk új tanerőt vett fel helyére: Mrs Potts eddigi osztályait ideiglenesen Anthony Taylor veszi át.
   Norah felpillantott, és jól megszemlélte a férfit. Fiatal volt, az a fajta, akit frissen szalajtottak az egyetemről, és még emlékszik, hogy milyen is volt diáknak lenni. Markáns, jóképű arcán derűs mosoly ült, ízléses szakállt viselt, haja kissé borzasan állt a feje tetején. Zöld kockás ingében és farmerében még egy kissé szőrös diáknak is beillett volna, éles kontrasztot írt le az igazgató fekete öltönye mellett.
   Norah kissé felvidult. Az új tanáruracska máris jobb kedvet hozott neki az irodalomhoz. Ha a tantárgy iránt nem is érdeklődik, a tanító személyt legalább bámulhatja óra közben, mint valami érdekes kiállítási tárgyat.
    – Anthony Taylor vagyok – kezdte kellemes, mély hangján a férfi – Az Új-Karolinai Egyetemen végeztem két éve, irodalomtanárként. Ezen felül van egy együttesem, és akusztikus koncerteket szoktunk adni Raleighben, amíg ott éltem.
    Az osztály felélénkült, és más szemmel kezdte figyelni Mr Taylort. Hiszen akár barátok is lehetnének, ha nem lenne köztük annyi év, na meg az a diploma! A lányok hajukat kezdték igazgatni, a fiúk pedig azon gondolkoztak, hogy mennyire szerencséjük van ezzel az új, jó fej tanárral. Swinton kissé összehúzott szemöldökkel figyelte a bemutatkozást, hiszen ez a „zenélgetés” az ő szemében túlságosan lezser dolog volt egy komoly tanártól. Nos, Anthony Taylortól a komolyság majdnem olyan távol állt, mint Norah-tól, és ez mindenkinek tetszett.
   Az igazgató rövidesen magukra hagyta őket, Taylor pedig az asztalra ült, és onnan figyelte a diákokat. Mosolygott; nagyon barátságosnak tűnt. Kezébe akadt a névsor, és egyenként felolvasta a neveket, hogy már most elkezdje memorizálni a hozzájuk tartozó arcokat. Norah egyfolytában vigyorgott, kicsit talán szégyellte is magát, hogy ennyire örül, ha egyszer előző tanárnőjük agyvérzése miatt kerülhetett csak ide Taylor.
   Sóhajtott, és arra gondolt, hogy igen, mostantól figyelni fog az órán... majd elővette a jegyzetfüzetét, és rajzolgatni kezdett.

***

Brooke a naplójába írt, amikor becsengettek. A kis fekete Moleskine füzet mindig a keze ügyében volt, most is gyorsan előkapta, hogy lejegyezze a reggel eseményeit. Celine alaposan kifaggatta Patriciáról, ő pedig el is mondta, amit tudott, azt nem említve, hogy a lánynak gyönyörű hangja van, és remek érzéke a zenéhez, ami Leonnál – aki szintén zenélt – nyilván csupa pluszpont lehet.
   A hirtelen beálló csendre felnézett: az ajtóban az igazgató állt, és egy idegen férfi – egy fiatal, jóképű férfi. dr. Swinton megköszörülte a torkát, majd bemutatta Anthony Taylort, az új magyartanárt.
   Brooke megijedt. Nem ragaszkodott annyira Mrs Pottshoz, hiszen – saját véleménye szerint – az öregasszony nem értékelte eléggé tehetségét, de hallott pletykákat arról, hogy agyvérzés miatt kórházba kellett szállítani, ezt pedig nem kívánta senkinek.
   Ahogy végigmustrálta az új tanárt, halvány mosoly jelent meg arcán. Hiszen ez egy pompás férfi! Rögtön akart írni egy sms-t Celine-nek, de hamar meggondolta magát, mert eszébe jutott, hogy testneveléssel kezd, így csak óra után látja meg az üzenetet, akkor meg már személyesen is beszélhet vele.
    Ahogy az igazgató belekezdett mondókájába, Norah rohant be az osztályba, és vörös fejjel motyogott valamit, aztán Swinton a helyére küldte, és folytatta a beszédét arról, hogy ki is Taylor, majd megkérte, hogy mutatkozzon be ő maga. Taylor hangja mély volt és férfiasan szép. Brooke bűvölve nézte, és azt kérdezte magától, hogy a sors miért nem küldte útjába előbb ezt a csodálatos lényt. Gyorsan fejben számolt: Taylor huszonnégy éves lehet, hét évvel idősebb nála. Az nem is olyan sok...
   Megrázta a fejét. Micsoda hülyeség! Ő mégiscsak egy tanár. Elfintorodott a gondolatra, hogy mi minden jár a tanársággal, és inkább Norah felé fordult, aki jó szokása révén a füzetébe rajzolgatott.
   Brooke előkapott egy papírt, és egy mondatot firkantott rá: Mit gondolsz?
    Norah sokatmondóan felhúzta a szemöldökét, majd válaszolt.
   Szexi!
   Brooke elvigyorodott. Hát igen. Alig várta, hogy beszámolhasson róla Celine-nek.