Harmadik fejezet

 Laura Crawford édesapja hazajött Dél-Amerikából: a lány sorsa gyorsan jobbra fordult, hiszen anyja annyira hiányolta kedves férjét, hogy azt a két hónapot amíg távol volt, az ő egrecíroztatásával töltötte: közös vásárlások, minden nap nyolckor családi vacsora, tíz előtt legyen itthon, és a többi szülői marhaság.
  Dolan Crawford érkezésével minden visszakerült a régi kerékvágásba, így Laura elhatározta, hogy új hagyományt teremt: a nagy április végi Laura partit.
  A meghívottakat nem választotta ki különösebben nagy gonddal: felmérte kik azok, akiket bír, kik azok, akiket nem, és természetesen az előbbi csoportból válogatott.
   Norah, Celine, Brooke, Heather és Gary ebbe a szerencsés csapatba tartozott – szegény Tim viszont csalódottan foglalkozott tovább az ebédjével, amikor Laura a meghívókat az asztalokra dobta az ebédlőben, hiszen az ő neve egyik borítékon sem állt.
   – Ajánlom, hogy ott legyetek – mondta a lány, és hosszú fekete körmével nyomatékosításképp végigmutogatott a meghívottakon, akik kíváncsian bontották ki a sötétlila borítékokat.
   – Én nem tudok menni – csóválta meg a fejét Celine, és a táskájába hajította a meghívót.
   – Jaj ne már, Celly – biggyesztette le bordóra rúzsozott ajkát Laura. Celine bosszúsan felhúzta az orrát a béna becenévre, amit a csupafülbevaló, csupasötétsmink Laura használt egyedül a világegyetemben.
   – Ne csináld már Celine az isten szerelmére – csapott az asztalra meglepően ingerülten Brooke. - Most Leon megéri, hogy otthon ülj és szomorkodj? Gyere már el!
   Az asztaltársaságra csend borult. Heather óvatosan járatta a szemét két barátnője között. Celine összehúzta a száját, és felvetette a fejét; szőke lófarka megbillent.
   – Nem, Brooke – mondta meglepően nyugodtan – Jövő héten apám negyvenötödik születésnapját ünnepeljük a kedvenc éttermében. Sajnálom, Laura – fordult a lányhoz – De ezt még a partidért sem hagyhatom ki.
   – Persze, megértem – a lány arca könnyedebb lett – ha az öregem nem jön haza, én tuti jövőhéten is a Vészhelyzet ismétléseit nézem, szóval abszolút... Na de akkor a többiekkel... sziasztok!
    – Mondd, hogy tehetted? - Celine dühösen felpattant az asztaltól – Hogy alázhattál meg előtte? Meg előttük? - a fiúk felé mutatott. - Várj, ne válaszolj... nem érdekel!
   Megfordult, és elviharzott.
   – Ezt jól eltoltad, Brookie – sóhajtott Heather, és Celine otthagyott sültkrumplijáért nyúlt.
   – Nem kellett volna – kontrázott Norah. Kezében mint mindig, most is vázlatfüzetét tartotta, és valami nonfiguratív mintát rajzolgatott.
   Brooke tudta, hogy igazuk van. Szégyellte magát; nem kellett volna így letámadnia Celinet, aki a tegnapihoz képest teljesen normálisan viselkedett. Egyszerűen öltözött fel, egy könnyed farmer-póló összeállításban jelent meg reggel, smink nélkül, sápadtan, de nem említette Leont, Patriciát, vagy azt, hogy vége az életének, ahogy azt tette egész éjjel a facebook chaten. Brooke sejtette, hogy elindult a bonyolult és hosszú elfogadó-lezáró folyamat; maga sem értette, miért reccsent rá ennyire.
   Mindenesetre eldöntötte, hogy megkeresi és bocsánatot kér tőle.
   A többiek izgatottan csevegtek a jövő heti buliról.
   – Szerintem Laura majd kitesz magáért – mondta Norah. - Mindenhol ilyen gothos-rockos tetkós izé lesz, meg ilyesmi díszek.
   – Gyönyörűen fejezed ki magad, gratulálok – paskolta meg a karját Gary.
   – De most komolyan! Nézz csak a meghívókra. Lila-fekete... tuti mindenhol ilyen lufik lesznek. Szerintem nekünk is kicsit keményebb külsőt kell felvennünk.
   – Hát én egy buli kedvéért sem vagyok hajlandó lilára festeni a hajam – fintorodott el Heather.
   – Nem is azt mondom – sóhajtott Norah, és grafitceruzáját a felkötött hajába dugta, majd vázlatfüzetét a táskájába süllyesztette a levéllel együtt.
   Gary sóhajtott.
   – Na mi van? - kérdezte vigyorogva Heather, aki látta, hogy a fiú rezzenéstelenül bámulja az ebédlőbe éppen besétáló Shannon Louist, a baptista lelkész lányát, a legtisztességesebb teremtést, akit az iskola öreg épülete ebben az évtizedben látott. Heather nem szerette Shannont, mert irritálónak tartotta ezt a túlságosan egyenes jellemét, ráadásul mindig úgy érezte mellette, mintha a Séta a múltba című filmben szerepelne valami statisztaként (amiben a főszereplő lány szintén lelkészgyermek volt, csak nem öltözött csinosan, Shannonnal ellentétben), eltekintve attól, hogy itt semmi jó csávó nem nyomult Shannonra, mert általában tudták, hogy teljesen felesleges. A szőke, angyali arcú, hallgatag tizenhat éves rendszeresen járt ingyenkonyhára ételt osztani, különböző önkéntes programra, és egyáltalán: neki volt a legjobb jellemzése az egész Lincolnban.
   – Ne is álmodj róla – mondta joghurtját kanalazgatva Brooke. – Shannon olyan lány, aki rá sem néz fiúkra az egyetem végéig, és csak esküvő után bújik ágyba velük.
   – Szerintem még nem is csókolózott – tette hozzá kissé undokul Heather.
   – Szálljatok le róla, oké? - Gary hangja kissé sértődött volt, mintha őt szólták volna le – Csak féltékenyek vagytok, mert Shannon a legszebb, legjobb szívű lány az egész iskolában.
   – Ajjajj, valaki szerelmes – gúnyolódott Heather, majd hirtelen Brooke-kal hangosan rákezdték: Ga-ry szerelmes, Ga-ry szerelmes...
   Norah is nevetett, de nem érezte a helyzet magaslatán magát. Gary nem lehet szerelmes Shannonba, hiszen Gary az ő legjobb barátja. Hogyhogy nem beszélt még neki róla soha?
   Idegesen babrálni kezdte a hajába szúrt ceruzát. Garyvel majdnem mindent megosztottak egymással...
   Noraht egy pillanatra elfogta a félelem, amikor rájött, hogy ő tényleg féltékeny.

***

– Norah! - a lány neve hallatán hátrafordult: Heather futott felé, kezében lóbálva táskáját. - Hová tűntél ebéd után? Mindenhol kerestelek!
   – Elő kellett készülnöm művészetek órára – vont vállat a lány, ami végül is igaz volt. Ma olajjal festettek vászonra, szóval a művészetis csoport (körülbelül öt fő) ki sem mozdult a duplaórán még a szünetben sem, annyira élvezték a technikát, és annyit szenvedtek utána a takarítással. Meg amúgy is – Norahnak szüksége volt rá, hogy saját gondolataiba mélyedjen, és semmiképpen sem akart találkozni Garyvel. Ki kellett derítenie, miért érezte a féltékenységet – végül rájött, hogy azért, mert Gary eddig mindig csak az ő (és barátnői) legjobb fiúhaverja volt, aki készen állt, hogy kiöntsék neki a lelküket, segített, és még vásárláskor is velük ment, hogy segítsen a „ribancos” és „nem ribancos” jelzőivel ruhát választani. Nem kellett őt megosztani senkivel. Csak néha Timmel. A két srácnak meg más barátai nem nagyon voltak, szóval az idő nagy részében együtt lógtak, és az ebédszünetben együtt kajáltak.
   Az ember legjobb fiúbarátját nem veheti el senki, ez egyértelmű. A Srácot, aki bármikor hoz neki kávét, ha megkéri, vásárolni jár vele és mindig kész egy kis lelkifröccsre szombat hajnali egykor.
   Ha ennek a Srácnak barátnője lesz, akkor többet sosem ér rá vásárolgatni, és a lelki fröccsök sem lesznek ugyanazok, hiszen a Barátnő nem viselné el, hogy más lányokkal lógjon, akiket régebb óta ismer.
   Tökre érthető.
   – Ja értem. Megyünk együtt haza? Be kell ugranom venni a papírboltba pár tollat meg egy füzetet, úgyhogy feléd megyek – válaszolta könnyeden Heather. Norah bólintott, és legszívesebben máris előhozakodott volna a Gary-témával, de szerencsére Heather előbb felhozta.
   – Milyen gáz már, hogy Gary-baby odavan azért a szentfazék Louisért – fintorgott Heather. - Mintha lenne nála esélye.
   – Szerintem is. Meg tökre nem illenek egymáshoz... Gary csúnyán beszél meg ateista is vagy mi – Norah igyekezett nem nagyon féltékeny hangot megütni. – És ki fog nekünk kávét hozni Doris Kávétanyájából szünetben, ha Gary smárolni fog a sarokban azzal a...?
   – Szentfazékkal – fejezte be a mondatot Heather. Teljesen belemelegedett az általa annyira utált Shannon kibeszélésébe. - Ugyan, szerinted Louis valaha is megengedné, hogy valaki beledugja a nyelvét a szájába nyilvános helyen? Ugyan már... el se tudom képzelni, hogy ez valaha szexeljen... szerintem csak fekszik mint egy darab fa, és hagyja, hogy ba...
   – Oké – vigyorodott el Norah – szerintem nem kell tovább mondanod... értem én is, de elég vizuális vagyok, úgyhogy kérlek, ne mondd ki.
   Felnevettek, és Norah kissé megnyugodott. Már attól tartott, hogy esetleg abnormális lenne a féltékenysége. Vagy valami hasonló, ami mondjuk csak a művészeknél alakulhat ki.
   – Ugye jössz ma este? - kérdezte Heather később, amikor a papírbolt előtt elbúcsúztak. Egy könnyed tengerpartra kiülős iddogálós estét terveztek.
   – Aha, anyáék elengedtek – biccentett Norah.
   – Akkor a parton találkozunk – intett Heather, és benyitott a papírboltba. Norah intett neki, majd hazaindult a kertváros felé.

   Közben az iskolában Brooke mindenhol kereste Celinet, aki mintha menekült volna előle a szerencsétlen, ebédidőben elhangzott beszólás óta. Végül a szekrényénél találta meg; a szőke lány telefonjának fülhallgatójával a fülében pakolászta a tankönyveit, halkan dudorászva az Arctic Monkeys Only ones who know számát.
   Mióta szereti az Arcticot? - futott át az agyán, de ez volt most a legkisebb kérdés. Csendben a lányhoz somfordált, azon tépelődve, hogyan is szólítsa meg.
   Nem kellett sokat tűnődnie, mert Celine megelőzte.
   – Mit keresel te itt? - reccsent rá, majd szekrényét becsapva távozni készült.
   – Nézd... Celine, kérlek – fogta meg a karját Brooke – Sajnálom a mai napot, oké? Bunkó voltam. Nem kellett volna Leont emlegetnem, főleg Laura előtt.
   – Laura egy Saint Andrews-os sráccal járt másfél évig, csak hogy tudd – Celine a füle mögé tűrt egy kiszabadult szőke tincset – Tuti vágja, ki Leon. Nem olyan gyakori ez a név... vagy mit tudom én. Tényleg rohadt bunkó voltál.
   – Ne haragudj rám – kérlelte Brooke.
   – Jól van – sóhajtott fel a szőkeség, és arcáról eltűnt a sértettség – csak kérlek, ne legyél ilyen marha legközelebb. Oké?
   – Oké – derült fel Booke. - Barátok?
   – Örökké – mosolygott Celine, majd átölelték egymást. - Nagyon szar ez most, Brookie... és magamnak csinálom a problémát. Próbálj elviselni.
   – Elvisellek – bólintott játékos kegyességgel Brooke. - Jössz haza?
   – Á, be kell mennem a tesitanárhoz... észrevette hogy ellógtam tegnap reggel, és elbeszélget velem. - Celine kinyújtotta a nyelvét, jelezve, hogy a háta közepére sem kívánja a tesit, a tanárt, az illemleckét. - Szerencsére nem kapok semmi büntetést, mert előadtam a nagyhalált, de Mrs Dean szerint szükség van a léleképítő elbeszélgetésre.
   – Ó, hát akkor sok sikert. De azért este jössz?
   – Ki nem hagynám! - vigyorodott el Celine. - Na szia!
   – Szuper – Brooke mosolygott, majd még egy rövid ideig figyelte, ahogy barátnője elsiet a folyosón, aztán megfordult, és hazaindult. „Legalább ezt is elintéztem” - sóhajtott, és kissé könnyebb szívvel hagyta el a Lincoln patinás téglaépületét.

Heather gyalog bandukolt haza, amikor egy autó finoman lefékezett mellette.
  – Hahó szépség! - kiáltott ki belőle vidáman Mr. Bonefade, mellette pedig Helen ült, aki mosolyogva integetett. - Elvigyünk?
   – Megköszönném – biccentett Heather, majd kinyitotta a hátsó ajtót, és helyet foglalt a Toyotában.
   – Na és mi újság a suliban? - kérdezte vidoran Mr Bonefade.
   – Megyeget – válaszolt udvariasan Heather. A tegnap megtudottak miatt valahogy máshogy szemlélte Lorenzót. Nyoma sem látszott rajta a betegségnek. Kicsit talán nyúzottabbnak tűnt, mint régen, de lehet, hogy csak beleképzeli. Akár meg is gyógyulhat. Hiszen még Helen is vidáman cseveg...
   Elég ostobának érezte magát, hogy előző nap úgy elérzékenyedett, miután Ignacio közölte vele hazatérésének szomorú tényét. Mintha máris búcsúztatná Lorenzót! Megrázta a fejét, és könnyedebb hangot ütött meg a férfival. Így sokkal egyszerűbbnek tűnt az egész. Ignacio megkérte, hogy ne beszéljen nagyon a betegségről – édesapja majd hírt ad róla, hogy úgy érzi, szükséges.
   – Tudod – mondta a fiú –, ha az ember megemlíti, hogy rosszindulatú daganata van, sokan már rögtön temetni kezdik... Ez pedig nem segíti a betegség legyőzésében.
   Heather bólintott, hogy érti, és letörölte a könnyeit. Majd Ignacio bátorítóan megfogta a kezét, és minden olyan magától értetődőnek tűnt. Lorenzo meggyógyul, hát persze. Meg kell gyógyulnia.
   Mr Bonefade elég vidámnak tűnt, tehát Heather próbált elvonatkoztatni. Tényleg gyógyulásra késznek tűnt. Akkor meg?
   – Ignacio? - érdeklődött.
   – Ó, nagyon készül... - nevetett fel Lorenzo, ez az örökké vidám férfi – Szombaton jön a barátnője, Caterina, és most átrendezi a szobáját, ami kábé pont olyan, mint amikor... elköltözött.
   – Igazán? Olaszországból jön? - kérdezte Heather, és remélte, hogy nem fura a hangja. Barátnő? Egyértelmű volt, de hogy ide is hozza? Arra még nem készült fel. Ennyit Dylan féltékennyé tevéséről...
   – Pontosan. Nálunk marad pár hónapot, mert szerencsére nem túl kötött a munkája, aztán majd... meglátja. Tündéri lány, biztosan kedvelni fogod!
   Naná, gondolta Heather, de szerencsére megérkeztek. Elköszönt Lorenzotól és Helentől, aztán leszerelte kisöccsét, aki azt hitte, hogy észrevehetetlenül oson kezében egy fegyvernek képzelt bottal.

***

A tengerparti ücsörgés eredetileg Brooke ötlete volt, aki alig várta, hogy elég jó legyen az idő ahhoz, hogy akár egy kis pulcsiban üldögélve is jól érezzék magukat a szabadban. Ez az április végi péntek pedig végre már meghozta a várt időjárást: nappal meleg volt, és csak hajnalra hűlt le „veszélyesebbre” a hőmérséklet.
   Celine örült, hogy végre kimozdult. Mindig is ő volt a leginkább otthonülő barátnői közül, és most úgy érezte nem bírna ki egy magányos péntek estét, mert akkor belehalna a Lana Del Rey hallgatásba, vagy kibőgné a szemét a Kedves John-on. Nem, ez az összeröffenés tökéletes időzítéssel várta őt, és nagyon aggódott egész nap, hogy mi lesz, ha Brooke nem kér bocsánatot, mert akkor ő nem ment volna el, büszkeségből.
   Úgy gondolta, egyszerűen öltözik fel, hiszen senki idegen nem volt várható, csak a legközelebbi barátai. Világos farmer csőgatyát, bakancsot, egy húszas éveket idéző mintás pólót és vastag kötött kardigánt vett fel, hatalmas gombokkal és a vadnyugatos filmek indiánjait idéző mintával. Haját laza kontyba kötötte, kedvenc sálját pedig a nyakába, úgy indult el a táskába rejtett üveg vodkával, amit apja bárszekrényéből csempészett ki.
   A tengerpart nem volt messze a házuktól, de azért jó időbe telt, mire kiért. A parton már látta a többiek sziluettjét; a kedvenc helyükön üldögéltek, nem messze a víztől, egy hatalmas, évekkel ezelőtt kidőlt fától védett homokos-füves részen, ahol lekoptatott kövek és kisebb fatörzsek szolgáltak ülőhelynek, amit még az előttük itt bandázó generációk hordtak ide. Ezek körülvették a tűzrakóhelyet, ahol a tűz már vidáman lobogott. Norah, Brooke, Heather, Gary és Tim körülötte ültek.
   – Halihó – köszönt, és leült közéjük, szemben a vízzel. Az éjszakában feketévé vált tenger habjait lágyan fodrozta a fel-feltámadó szél. A Hold fényes arca visszatükröződött felszínén, körülötte a miriádnyi csillag.
   Celine imádta a tengert.
   – Szervusz Hercegnő – köszöntötték vidoran idegesítő (de azért hízelgő és kedves) becenevén. Jobb volt, mint a Celly, ahogyan Laura hívta. - Mályvacukrot?
   – Kérek, köszi – mondta a kérdező Norahnak, majd elővarázsolta a vodkát. - Köszöntsétek őt is, mert megsértődik – vigyorgott.
  – Szentelt vizet hoztál? - csillant fel Tim szeme, aki az eszméletlenül jó (és irigylésre méltó) Nagy Gatsbys pulcsijában feszített.
   – Pontosan – bólintott Celine, majd meghúzta a papírzacskóba rejtett üveget, és körbekínálta. Barátai lelkesen adták körbe-körbe, majd a megcsappant párlat visszakerült a táskába, hogy későbbre is maradjon.
   – Köszönjük, kicsi Celine, angyali adományozónk, aki e nemes itókát megosztottad velünk – csicseregte Heather, színpadiasan lengetve füstölgő Lucky Strike-ját.
     – Nem kéne bagóznod – jegyezte meg Gary, miközben rágyújtott.
   – Valaki nagyon badassnek képzeli magát – pöccintette le a hamut a cigiről Heather, majd nagyon kortyintott a kezében tartott műanyag pohárból, ami nagy arányú olcsó bor és kevés kóla egyvelegét rejtette. - Na mi van, Gary? Csak nem egy csaj segít ebben?
   – Nála? Hülye vagy? - visított fel Brooke, aki egy üres poharat kerített, és Celine-nek készített bele némi itókát – Gary a legnagyobb pipogya a környéken. Ja nem, bocsi, az Tim.
   – Viccesek vagytok – próbálta Gary túlharsogni a lányok vihogását. A szívére vehette volna, de persze nem tette – hozzászokott már a csipkelődésekhez, hiszen hosszú évek óta jó barátok voltak, így ő is ugyanúgy visszaszólt, ha úgy hozta a lépés. Tim már kevésbé viselte el – mivel neki jóformán semmi tapasztalata nem volt a lányokkal. Általában ő volt a játékos csipkelődés alanya, mert viccesebben reagált, de Gary ebédlőben tett majdnem-vallomása a szent életű Shannon Louis felé barátnői figyelmét magára terelte.
   – Naná, hogy azok – lökte meg a vállát szeretettel Celine, majd elfogadta a boroskólát Brooketól. - Még jó, hogy itt vagytok, és a jelenlévők mindig kivételek, mert kijelentem, hogy minden fiú egy seggfej!
   – Azok hát! - kontrázott Heather, aki mindannyiuknál hangosabb volt, mert többet ivott és hamarabb berúgott. Nagy nehezen feltápászkodott, majd nekiállt kiselőadást tartani a férfiak disznó létéről, a nők elnyomásáról, a vége pedig Dylan szidalmazásába torkollt, ahogy augusztus óta mindig. De ez akkor már nem érdekelte őket annyira, mert egyre jobb hangulatba kerültek. A csillagok ragyogtak, a tűz ropogott, az idő kellemes volt, az alkohol pedig egyre jobban fogyott. Timnek is sikerült beüzemelni az akkumulátoros magnójából és iPodjának összekapcsolásából létrehozott alkalmi zenelejátszót; Brooke nemsokára eleget ivott ahhoz, hogy Heatherrel karöltve táncra perdüljön a homokban, együtt énekelve minden számmal, természetesen hamisan, kezükben Heinekenes üvegekkel.
   – Hívtatok mást is? - kérdezte Tim, amikor kicsit elcsendesedtek, a táncolók pedig újra a tűz körül ültek, azzal szórakozva, hogy milyen figurákat tudnak a levegőbe rajzolni az izzó végű fából készült nyársukkal.
   – Nem, miért? - ült fel Celine, aki félig Norah ölében feküdve bámulta a csillagokat, és az egyik utolsó mályvacukrot rágcsálta. - Lehet, hogy zsaruk, ollé!
   Hangja elcsuklott, és butácskán nevetni kezdett. Semmi sem tűnt akkor viccesebbnek mint meggyőzni pár zsarut arról, hogy ő már igenis ihat alkoholt.
   – Dehogy zsaruk, ész – legyintett Gary – Azok mind a ribancos szórakozóhelyek környékén vannak, ahol húszpercenként kapcsolnak le egy drogost, mint a Nova...
   – És egyenruha sincs rajtuk – tette hozzá Tim. Magasabban ült, egy padon, amit még a régi itt bandázók eszkábálhattak szálkás fából, így jobban látta a feléjük tartókat.
   Brooke elvigyorodott, és meghúzott egy likőrösüveget.
   – Jöjjenek csak! Sosem késő új embereket megismerni – mondta hetykén, és elfeküdt a földön.
   Nemsokára már Norah is látta a két srácot, akik lassan sétáltak feléjük.
   – Hahó! - intett nekik Heather, mert nagyon viccesnek találta magát. Az egyik szintén integetni kezdett, így a vörös hajú lány elégedetten huppant vissza a tűz melletti fatörzsre, amin addig üldögélt.
   – Na helló – köszönt az egyik srác, amikor már elég közel értek. - Kérdeznénk, hogy van-e tüzetek, de látjuk hogy igen, úgyhogy azért jöttünk ide.
   – Használjátok az öngyújtómat inkább – hajította feléjük nagylelkűen Gary, az előbb beszélő srác pedig ügyesen elkapta.
   – Köszi – mondták, majd egy pillanat múlva mindkettőjük kezében ott füstölgött a cigaretta – Amúgy Rhett vagyok – mutatkozott be az, amelyik tüzet kért.
   – Ó, és ezt kérdezte akárki is? - kérdezte játékosan Brooke, nem minden rosszindulat nélkül.
   – Azt nem tudom, én viszont kérdezem a te neved – Rhett úgy tűnt, benne van a játékban, így a lány felült a földről.
   – Brooke vagyok – mondta, Celine vidáman vette észre, hogy kedves barátnője hangja mennyivel mélyebben szól, mintha valami dívát próbálna imitálni. - És te, hallgatag idegen? Neked is illene bemutatkoznod.
   A hallgatag idegen, avagy a másik srác Brooke-ra nézett. Ha a lány nem lett volna ilyen részeg, talán észreveszi az enyhe megvetést a tekintetében, vagy valami mást is, de így csak egy borzas hajú srácot látott, akinek vonásait narancssárgásra festette a tűz fénye. Tetszett neki, jobban tetszett, mint a göndör hajú latinos Rhett, de azt még kapatosan is meg tudta állapítani, hogy ez a srác nem az a fajta, aki részeg csajokat szed fel tábortüzek mellett, tehát nem kéne annyira illegetnie magát. Esetleg.
   – Isaac – bökte ki a srác, nem különösebben szívélyesen.
   – Hát foglaljatok helyet, Rhett és Isaac – tárta szét karjait Celine, aki mindig úgy érezte magát ha ivott, mintha ő lenne a Keresztapa (ez esetben a Keresztanya), és uralná a barátai által alkotott családot. - Persze ha csak ráértek, mert nem raboljuk senki idejét...
   – Ráérünk – jelentette ki Rhett, és leült, eltakarva a kilátást a tengerre.
   – Örülünk, hogy elfogadtátok Celine hercegnő meghívását – folytatta a parádét Gary, és a maradék vodkát kivette a lány táskájából – ha innátok, itt van mit!
   – Köszönjük – megint csak Rhett beszélt, és csak ő ivott. - Kit tisztelhetek bennetek, többiekben?
   – Gary vagyok, a dicsőséges – a fiú megpróbált felállni, de nem sikerült a művelet, úgyhogy a helyén maradt. Kásásan formálta a szavakat. - Az az ázsiai kölyök ott, az Tim... aki táncikál körülöttetek, na ő Heather.
   – És ki a negyedik, a néma hercegnő? - Rhett hangja gúnyos volt, de nem tűnt fel senkinek, egyedül a megszólítottnak.
   – Norah vagyok – mondta halkan. Nem tetszett neki Rhett. Igazából a másik, Isaac sem, de az csak ült és bagózott, nem törődve semmivel, sem Brooke enyelgő próbálkozásaival, sem Heatherrel, aki egy sállal (talán Celine kedvenc sálával) tekergőzött a zenére. De Rhett sokkal... rosszindulatúbbnak tűnt, mint barátja, ráadásul Garyt és Timet is elég lenézően szemlélte. Norah volt a legjózanabb közülük, ő észrevette a gúnyt, amit a többiek nem.
   – Örülök, Norah – mondta a srác, és felé emelte a vodkásüveget, mielőtt ivott volna belőle.
   Lassan – a táncikálások, a maradék pia felivása és hatalmas visító röhögések közben – Rhett (néha Isaac közbeszólásával, ami ritka volt mint a fehér holló) elmesélte, hogy ők egyetemisták; Isaac most költözött ide a nagyanyjához mert egyelőre otthagyta az egyetemet (haver, ilyen szart még nem láttál – mondta Gary kérdésére Isaac, és mindenkit meglepett, hogy beszél. Faszfejek tanulnak még nagyobb faszfejektől, olyanoktól, amilyenné mi válunk ha lediplomázunk egyszer.), Rhett viszont nem, csak meglátogatta a hétvégén. Bulit kerestek, de mind szar volt, úgyhogy nekiálltak lődörögni.
   – Aztán belénk botlottatok – rogyott le Heather jóformán Rhett ölébe.
   – Hála az égnek – mondta egy kissé undok félmosollyal a fiú.
   – Hánynom kell – jegyezte meg Brooke, de nem azért, mert rosszul volt, hanem attól, amit látott; azon hangon, mint amikor kiakadt ha valaki összekeveri a Coldplaytől a Clocks-t a Speed of Sounddal.
   Tim megrakta a tüzet, a lángok ismét a magasba csaptak; a zenét felhangosították, a csillagok egyre távolibbnak tűntek, a víz hangja pedig belekeveredett a lányok nevetésébe és a fiúk vidám óbégatásába. A két ismeretlen társasága meg sem kottyant nekik; folytatták a bulit ahol abbahagyták, azt pedig csak Norah határozta el, hogy nem iszik többet, fél kettő előtt alig pár perccel.