Te és én, együtt, örökké
Mindig azt hittem, hogy könnyű lesz. Azt, hogy összetartozunk. De tévedtem. Hatalmasat. Minden, amiért valaha léteztem, amiért reggel felkeltem, eltűnt - egyedül maradtam, egyedül az üres világban, és csakis, csakis az én hibámból.
Sarah Goldsmith a nevem. Most múltam húsz éves. Kíváncsiak a történetemre? Most megismerhetik. Elvégre azért vagyok itt, hogy elmeséljem.
Tizenhét voltam, fiatal, és hihetetlenül szerelmes. Egy olyan fiúba, akit - ismertem ugyan - de soha nem érdekeltem igazán. Talán nem voltam elég jó neki, ki tudja? Több ezer oka lehet, miért - ha akár egyet tudtam volna, most minden másképp lenne. Hogy mi is? Ejnye, várjanak nyugalommal. Egyszer oda is elérkezünk.
Ritchie (mert így hívták a fiút) hihetetlenül jó fej volt. Mi különböző baráti társaságokban tengettük napjaink; míg ő az elvontabb, okosabb részleg tagja volt, én mindig is a divattal, a sztárokkal, bulikkal és a suli menő srácaival voltam elfoglalva. Az iskola és a városunk népszerű fiataljai közé tartoztam, mindenki ismert, mindenki bírt, a barátom akart lenni, teljesítette akármit kértem… kivéve őt. Hogy is fejezzem ki magam… ő le sem szart.
Ez valahogy feltüzelt. Folyton őt figyeltem, be akartam szólni neki, megalázni, mert volt mersze engem levegőnek nézni… végül azt vettem észre, hogy megállíthatatlanul és végérvényesen beleszerettem.
Sok pasi volt, aki akármikor járt volna velem, egyetlen szó után. Ő lenézett. Ritchie soha nem tartozott a nagy többségbe, ezt tudtam jól, és zavart.
Nyomoztam róla. Kiderült, hogy lovagol. Arra gondoltam, ha azt csinálom, amit ő szeret, a közelébe kerülhetek. Addig nyavalyogtam anyáméknak, hogy vettek nekem egy lovat. Sok pénzünk volt, azt kértem, amit csak akartam…
Tehát kaptam egy szép arab telivért. Akkor még csak így gondoltam rá: jó, hogy van, meg minden, de igazából nem is érdekel, utálom a lovakat.
Szörnyen ostoba voltam.
Lovagolni kezdtem. Pontosan emlékszem az első órámra. Le is írom, hisz van időnk - azért jöttek, hogy meghallgassanak, én pedig azért, hogy meséljek.
Az oktatóm nem hivatásos volt - csak anyám egy ismerőse, aki nagyon értett a lovakhoz, és vállalta a tanításom, ráadásul azon a farmon tartotta a ménjét, ahol Ritchie is. Amikor meglátta a pej arabot, név szerint Cabriót, felhördült.
- Arabnál nehezebben kezelhető lovat nem találtatok? - kérdezte kissé megrovó hangon, ami engem nagyon irritált.
- Anyáék szeretik a drága dolgokat - válaszoltam fellengzősen.
- A ló nem dolog, kérlek - javított ki a nő, akit mellesleg Evának hívtak - a ló is érző lény, ezt vésd az eszedbe. Az első leckéd.
- Oké - rántottam meg a vállam, és ő úgy tett, mintha nem vett volna észre. Nem kedveltük egymást akkor még. Nem nagyon magyarázta, hogyan kell nyergelni, csak szépen felszerszámozta a lovat.
- Szállj fel - mondta, én meg csak néztem rá, mint egy sült hal - kapaszkodj meg a nyeregben, és húzd fel magad - sóhajtott lemondóan Eva - így ni. Tedd be a lábad a kengyelbe. Rendben, jól van. Most körbevezetlek, hogy megszokd a lovat.
Elmagyarázta a helyes tartást: egyenes hát, boka, fej egy vonalban, sarok leszorítva… közben kapaszkodjak a nyeregbe, és szorítsam a combommal a ló oldalát, ahogy csak tudom, nehogy leforduljak róla.
Mentünk egy kört, majd még egyet, de nem beszélgettünk semmit. Nem ismertem, ő sem engem, közös témánk így hát nem akadt. Alaposabban megnéztem magamnak. Kockás inget viselt, amit nem gombolt össze, alatta pedig egyszerű fehér pamutpólót. Fekete lovaglónadrág volt rajta, meg lovaglócsizma. Az én felszerelésem sokkal drágább volt, akár még a profik is megirigyelhették volna.
- Akkor jöhet a futószár? - kérdezte. Ismét „sült hal” pozícióba kerültem, majd leesett, amit mondott. Hevesen bólogatni kezdtem.
A kantárszárat átvetette az arab nyakán, de megtiltotta, hogy belekapaszkodjak. Hát jó, vontam vállat. Kezdett nem is olyan jó ötlet lenni ez az egész lovazás. Beállt a kis karám közepébe, majd csettegett a lovamnak:
- Gyerünk, lép, Cabrio, lép…
Utána feladatokat kellett végrehajtanom. Elengedni a nyerget, és karjaimat kitenni oldalra, csípőre tenni a kezem, vagy ráhajolni a ló nyakára…
- Ügethetünk is? - kérdezte. Azt hiszem, akkor kezdett megkedvelni, mert egyfolytában mosolygott. Talán azért, mert észrevette, hogy tetszik a lovaglás. Jó volt.
- Igen… azt hiszem.
- Kapaszkodj nagyon, és dőlj kissé hátra. Sokaknak a hibája, hogy előredőlnek, és a ló marja mellett lezuhannak. Nagyon szorítsd a lábad! Üget, Cabrio - nyelvcsettintés - üget, Cabrio, üget…
Nagy nehezen beindult alattam a ló. Kellemetlenül éreztem magam. Nehéz volt a nyeregben maradni, közben kapaszkodni, és arra is figyelni, hogy a sarkam le legyen szorítva. Folyamatosan rázkódtam a nyeregben, de mélyen ültem benne, és már aggódtam szegényért, annyira szorítottam. De a sarkamra nem figyeltem, és a lábam becsúszott a kengyelbe.
- Leállhatunk? - kérdeztem.
- Gratulálok - mondta - nagyon ügyes voltál, ahhoz képest, hogy először ügettél! Ezt hívják tanügetésnek. A könnyűügetés az, amikor felemelkedsz a nyeregből. Mehetünk még egy kört?
- Nos… igen - bólintottam. Elhelyezkedtem, majd megint felhangzott az „üget nyelvcsattintás, Cabrio üget, üget” szöveg, és ismét körbe-körbe mentünk, a gyorsabb tempóban.
Bevallom, elengedtem magam. Nem figyeltem semmire, és egyszer csak jobbra kezdtem csúszni le a nyeregből. Bepánikoltam.
- Le fogok esni! - kiáltottam, és elengedtem a nyerget. Egyre jobban csúsztam le.
- Megáll, Cabrio, megáll! - Eva idegesen rohant hozzánk, de az arabnak esze ágában sem volt így tenni. Tovább lépett, oldalra, hátra, el Eva elől, én pedig vészesen közeledtem ahhoz a ponthoz, hogy lepördülök.
Aztán eszembe jutott az isteni gondolat: hát persze, mint a majmok. Kapaszkodtam, és visszatornásztam magam. Cabrio azonnal leállt. Megpaskoltam. Akkor tettem úgy először, és nagyot sóhajtottam. Hihetetlen nyugalom szállt meg, és azt hiszem, mélyen bent a lelkemben - vagy szívemben, máig sem tudom - elindult valami, egy eddig visszatartott, elfojtott érzelem: a szeretet a lovak iránt.
- Sajnálom - mondtam a lónak. Eva halálra váltan meredt rám. Intettem neki, hogy nincs bajom, de nem volt kedvem hozzászólni. Jobb volt így.
- Ezért jó, hogy nem kapaszkodtál a szárba - kifújta a levegőt, és hátrasimította arcából fekete loknijait - a kezdő lovasok rögtön megrántják ilyenkor, mintha az biztosabb lenne, mint a nyereg.
- Bocs, hogy béna voltam - mosolyogtam rá.
- Nem voltál az. Esés nélkül nem lehet tanulni - ő is megpaskolta Cabriót - de szerintem mára elég ennyi. Szállj le.
- Ööö… rendben. Hogy?
- Vedd ki a lábad a kengyelből, hajolj előre, vesd át a másikat a ló háta felett, majd csússz le. Jaj, ne ilyen nagymamásan - tette hozzá nevetve, amikor látta, hogy kecmergek le az állatról.
- Fáj a fenekem - mondtam fancsali képpel.
- De hogy majd holnap mennyire fog… mindened. Olyan izmaid is, amikről nem is tudtál. Menj csak, majd én elintézek mindent a ló körül, de ez az utolsó alkalom.
- Hát ez nagyszerű. Köszönöm. Találkozunk… mikor is?
- Holnap. Ugyanekkor.
- Ok. Viszlát.
Hát ilyen volt az első órám. És fékezhetetlenül előtört belőlem a megszállott lovas énem, aki eddig valahol aludt. Persze Ritchie-t nem felejtettem el, de egyszer sem volt alkalmam beszélni vele a lovardában. Néha szoktam látni, magas, sárga kancáján, és akkor elgondolkoztam, milyen szép is lenne, ha együtt mehetnénk terepre. Persze attól még roppant messze jártam, hogy kimenjek egyedül lovagolni, de hála a nem hivatalos oktatásnak, rohamléptekkel haladtam. Jó párszor leestem, szerencsémre lila foltokon és egy horzsoláson kívül semmi komolyabb bajom nem történt.
A barátaim - akiket annak tartottam - elfordultak tőlem. Szerintük gáz volt, hogy lovak közt töltöm az időm nagy részét, nem pedig a plázában lebzselve, ahogy addig. De én nem így gondoltam. Az új énem sokkal jobban tetszett nekem. Akkor, „roppant bölcsen” láttam, hogy mi lesz majd velük: amíg csak lehet, a plázázásnak meg a lógásnak élnek majd, cigiznek, leisszák magukat, mindenki mindenkivel összefekszik, majd kiégett, megfáradt felnőttek lesznek - esetleg olyanok, akik nem hajlandóak felfogni, hogy felettük már eljárt az idő, és örök fiatalként viselkednek majd.
Igazam lett, mert tényleg ez történt. Talán én is olyan lettem volna, de időben kiléptem a menők skatulyájából. Habár, azt hiszem, az is jobb lett volna, mint ez, ami most van.
Elérkeztünk a történetemben oda, ahol azt mondom: és eltelt egy év. Ritchie továbbra sem vett tudomást rólam, és én ebbe majdnem beleőrültem. Ráadásul össze is szedett valami csajt... Aki csúnya volt, egyszerű, és nem is lovagolt. Egyik délután láttam őket - és az utolsó megmaradt barátnőmmel megnéztem, ki is pontosan, milyen suliba jár, és a többi. Amikor megpillantottam, alig tudtam ellenállni a vágynak, hogy megtépjem. Folyamatosan rossz kedvem volt, mindenkivel összevesztem, így vesztettem el az utolsó jó barátomat, aki hű maradt hozzám azután is, hogy a többiek őt is folyton bántották miattam.
A legjobban az zavart, hogy nem is kellett volna elkezdenem lovagolni. Valahogy biztos megismertem volna, talán, ha beszélgetek vele, vagy valami. De nem. Én elmartam magamtól a társaságot, akikkel együtt lógtam hat éve, mindössze egy álom miatt. Nem mintha valaha is megbánnám, hogy lovagolok, mert most már szinte csak ez az, ami kitölti a napjaim. De mégis… bánt. Még most is.
Megint olyan ponthoz értünk, ahol ugranom kell egyet. Az elkövetkezendő pár sorban már tizenkilenc vagyok, és versenyszerűen lovagolok - persze csak kezdőknek való megmérettetéseken, de ott sikeresen.
Éppen egy versenyre készültem. Ez volt eddig a legnagyobb rangú, ahová valaha bejutottam. Díjlovagoltam. Pedig általános tény, hogy az arab lovak nem kiemelkedőek ilyen versenyeken, de Cabrio kivétel volt. Ő az én kedvemért meghazudtolta a fajtájára jellemző hátrányt (egyáltalán lehet egy arabnak hátránya? Ugyan már…). Jók voltunk. És ez a megmérettetés nagyon sokat jelentett nekem.
- Anya - mondtam idegesen - el kell jönnötök. Életem legfontosabb napja!
- Jaj, kicsim - anyám az órájára nézett, majd aláírt még egy papírt - ne most. Dolgozom.
- Te soha életedben nem dolgoztál - lecsaptam a kezem íróasztalára - el kell jönnöd!
- Majd meglátjuk, drágám. Ha végeztem a papírmunkával.
- Ezek a nyavalyás papírok fontosabbak, mint én? - hüledeztem.
- Ezek a papírok biztosítják a jövőnket - anyám arca kétségbeesett volt - kérlek…
- Nem érdekel - elindultam ki, de még visszafordultam, és azt sziszegtem neki - ahogy én sem téged.
- Sarah!
Anyám utánam jött. Már sírtam, ő pedig átölelt. Mindig meg tudott nyugtatni, ahogy öt évesen, habár visszagondolva úgy érzem, mintha tényleg úgy viselkedtem volna.
- Elmegyünk, apáddal együtt. Megígérem. De ne késs el, ne várakoztasd meg Evát. És töröld le a könnyed. Egy Goldsmith nem sír ilyenen - tette hozzá büszkén.
Csendesen mosolyogtam, majd összeszedtem a holmim. Kis autómba pattanva elhajtottam a lovardáig, ahol Eva, a lószállító, valamint az én drága Cabrióm várt minket. Ahogy a nő meglátta a közeledésem, felvezette a lovat a rámpán, majd elintézte a lószállítót. Én rohantam az öltözőbe, hogy a versenyfelszerelésembe átöltözhessek végre. Hajamat is kontyba fogtam, majd cilinderrel a hónom alatt kisétáltam az épületből. Nem kellett volna ennyire profin öltözni, ez egy kétcsillagos verseny volt, de én ha már egyszer megtehettem, akkor nem adtam alább.
Komótosan sétáltam vissza, mert láttam, hogy sok időnk van. Lépéseket hallottam, és Ritchie jelent meg mellettem. Akkorra már nem érdekelt. Rájöttem, hogy mi soha nem fogunk összeilleni, és a plátói szerelmem iránta elmúlt teljesen. Kicsit még belemarkolt a lelkembe a tudat, hogy ott áll mellettem… de semmi különb.
- Szia - köszönt. Máskor a csillagok között repkedtem volna, de most nem. Ráemeltem tekintetem, majd kimértem biccentettem egyet.
- A versenyre mész? - kérdezősködött.
- Aha - kissé megrémisztett, hogy a nemtörődömségem valódi volt, nem pedig színjátszás. Hát ez lett a nagy lángolásomból? Egyoldalú… de határozottan lángolás volt. Azt hittem, összetartozunk. Hát… hatalmasat tévedtem.
- Sok sikert - vigyorgott, majd elváltak útjaink. És a kongó üresség, amit ő hagyott bennem - megrémisztett.
- Mehetünk? - érdeklődött Eva. Bólintottam, majd beszálltam a furgon anyósülésére.
Az utunk felesleges elmesélni, és nem is érdekli a kedves hallgatóságot, gondolom. Tudom, mesélni jöttem, de nem hőskölteményt. Csak egy egyszerű történetet, egy lányról, aki azt hitte, mindenre képes, mindenkinél okosabb.
Elérkeztünk mesénk végére. Bemondták a nevem, hogy a következő versenyző én leszek. Hevesen dobogó szívvel mentem Cabrio mellé, aki készségesen megböködött orrával.
- Sok sikert nekünk, kincsem. - Csókot nyomtam bársonyos nózijára, majd készültem a felszállásra.
- Sarah! - Eva idegesen jött felém.
- Mi a baj? - kérdeztem, és a legrosszabb villant át az agyamon - Nem indulhatok?
Nem szólt, csak kezembe nyomta a telefont. A rövid beszélgetést követő egy órára nem emlékeztem. Egyedül arra, hogy Cabrio nyakát átölelve zokogok, majd szépen lassan kimegy az erő a lábaimból, és a földre rogyok. Eva végig mellettem állt, de nem szólt, vagy nem ért hozzám, és a mai napig hálás vagyok neki.
Mi is történt? Azt hiszem, nem nehéz kitalálni. Anyám sokáig időzött a munkájával, ezért a forgalmasabb úton jöttek… hogy biztosan megnézhessenek verseny közben, mert tudták, hogy fontos nekem. Majd… kamion, keresztbefordulás, tömegbaleset. Öt halott, és ebből kettő… Ők. A szüleim.
Tudom, elhűlnek, hogy mennyire ridegen, érzelemmentesen adom elő. De nem tehetek róla. Elsírtam már minden könnyemet. Előttem az élet, de mégis úgy gondolom, hogy elegem van belőle. Nem, ugyan már. Öngyilkos sosem leszek. Miért? Mert van, akinek szüksége van rám. A barátaim elhagytak, szüleim pedig meghaltak. A többi hozzátartozóm távol él tőlem. De maradt valaki, akinek fontosabb vagyok mindennél is, azt hiszem.
Cabrio.
Többet nem mentem soha versenyre. Viszont hosszú utakat teszek meg mind a mai napig gyönyörű hátasomon, olyan helyeken, amiket csak mi ketten ismerünk. És mi lett Ritchie-vel? Nem tudom. Elhinnék, ha azt mondom, nem is érdekel?
Most pedig befejezem történetem. Illendő lezárás kellene. Talán… igen, meg is van. Egy lovaglásom, Cabrio hátán.
A fák lágyan hajoltak felénk. Sosem láttam még ilyen szépet. A fénysugár utat tört magának a zöld lombok között, és lágyan melengette arcom. Csend volt, csak Cabrio patájának ütemes dobbanását, vagy a levek, ágak zörgését, kis erdei állatok neszezését hallottam. Semmi ember. Semmi emlék.
Valahol patak csörgedezett. Megmosolyogtatott a víz dallamos csobogása. Felettünk, egy ágon pacsirta dalolt, boldogan jelezve a világnak: ő szabad.
Kiértünk a fák közül. Egy hegy peremén álltunk. Messze elláttam a környéken, többi hegyeket, erdőkkel, szántókat, pusztákat, várost…
Elgondolkoztam, vajon a velünk szemben lévő magaslatról figyel-e minket valaki. És vajon keresztül ment-e olyan dolgokon, amilyeneken én. Egy világ, egy élet elvesztése, mindené, amit ismert és szeretett, amiért élt. Vajon egyedül maradt ő is?
Cabrio megrázta sörényét. Leszálltam róla, és átkaroltam kecses nyakát. Rájöttem…
- Nem maradtam egyedül - súgtam neki - köszönöm. Köszönöm, hogy emlékeztettél.
Könnyeim megeredtek. Akkor sírtam azt hiszem, utoljára. Cabrio felém fordította a fülét, és rám figyelt. Simogattam, majd ismét megszólaltam.
- Hálás vagyok neked, amiért megmutattad, ki vagyok - szipogtam - köszönöm, drága barátom. Jó, hogy itt vagyunk… Te, és én… együtt… örökké.
Valahonnan egy madár röppent fel. Szabad volt ő is. Ahogy én. Hála a gyönyörű arabnak, felébredtem. Eldobtam béklyóim, és szabadon szállhattam, vele… vele, örökké.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
