|
Bevezető
2010.04.05. 18:27
Bevezető
Valójában… soha nem szerettem a lovakat. Azt persze nem mondanám, hogy utáltam őket, mert ez így nem igaz. Csupán nem érdekeltek. Ellentétben a húgommal, Mariah-val, aki majd’ megőrült értük. New Yorkban éltünk, és ha meglátta a Central Parkban várakozó kisfogatok előtt valamelyik szánalmas gebét, vagy a lovas-rendőröket, rögtön extázisba került. Egy csapat barátnőjével alapítottak egy „pony club” nevezetű szervezetet, és falták a lovakról szóló filmeket, könyveket, beszereztek minden magazint, klubházukat pedig ilyesféle poszterekkel tapétázták ki. Sokan hülyének nézték őket, köztük én is, aki az iskolában igazán menőnek számítottam. Jól tanultam, a szurkolócsapatba tartoztam, mindig az utolsó divat szerint öltözködtem, és aki számított, az ismerte a nevem (sőt, még a senkik is). Sokszor szégyenkeztem Mariah miatt, aki inkább a nagyon gázak csoportját erősítette .
Ezért ért hidegzuhanyként az, amikor apa kijelentette: elköltözünk. Nem hittem a fülemnek. Vagy ötször utánakérdeztem, aztán hisztizve a szobámba rohantam.
Mert nem New York egy másik részébe szeretett volna elköltözni. Vagy egy másik nagyvárosba. De nem ám.
Az ő úti célja Kentucky volt.
Ami egyet jelentett számomra a világ végével.
Raven Valley egy pici városka Észak-Kentucky legeldugottabb részén. Dédapám onnan költözött Manhattanbe, mert elege lett a szüleiből, és elindult világot látni. Aztán szerencséjére kapott munkát, családot alapított, majd egyetlen gyermeke is, és így született meg apám, aki elhatározta, hogy visszatér a gyökerekhez - persze nem önszántából. A városi levegő szinte teljesen tönkretette a tüdejét; az orvos azt mondta, egy, vagy két év vidéken majd jobb helyre teszi. De apa nem hallgatott rá. Így az állapota tovább romlott, aztán egy vizsgálat után a rámenős doki megfenyegette, hogy nemsokára meghal. Más választása nem lévén, hosszadalmas ügyintézés és tüdőszanatóriumi kezelés után apa vett egy házat a kisvárosban, ahonnan származott; majd felkerekedtünk, és elköltöztünk. Mariah, miután megtudta, hogy Raven Valley egy igazán „lovas város”, rögtön kiengesztelődött; én viszont képtelen voltam a szüleimhez szólni. Hiába tartottak nekem a barátaim óriási búcsúbulit, tudtam, hogy úgyis elfelejtenek, a lúzerek meg majd úgy emlegetnek, hogy „a nagymenő, akit a szülei elpateroltak vidékre”, és olyan pletykák fognak terjengeni rólam, hogy fiatal leányanya lettem, vagy valami hasonló.
Így kerültem a lovak közelébe - persze csak képletesen, mert soha - na jó, egyetlen kivétel azért akadt - be sem tettem a lábam a lovasközpont területére. Mariah persze lelkesen belevetette magát a farmer-életbe, lovagolni járt, szinte alig láttam, és mire eltelt az az egy év, amikor elértünk történetem kezdetéhez, tudása már olyannyira felfejlődött, hogy részt vehetett az éves díjugrató versenyen, a kezdők csapatában.
Engem pedig mindenki kinézett az iskolából. Az Evergreen High-nak még szurkolócsapata sem volt, ahova társulhattam volna. A fiúk furcsán néztek rám, a lányok undok törpének neveztek el, mindössze 160 centim miatt. Az egész sulit egyetlen csaj uralta, Theresa Bronway, akivel, azt hiszem, még jóban is lettem volna, ha New York-ba születik. Ő folyton cikizett, beszólt, oltott a többiek előtt, akik kötelességtudóan röhögtek rajtam. Igaz hát a mondás, hogy Isten nem ver bottal, hisz eddig én röhögtem a veszteseken, most én magam váltam azzá.
Egyedül egy lány volt velem kedves, és most is az, Jeniffer Harpe. Nagyon szeretem - habár ő is úgy bolondul a lovakért, mint Mariah.
Alice vagyok, Alice Thompson. És most mesélek.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
