(bocsánat a béna szóviccért)
Bridge kérésére egy kis könnyed bejegyzést ejtek meg erről a csodálatos két hétről, melynek részese lehettem. Igen, ez egy ásatás volt, nem is akármilyen, nem is akárhol... nem írok városnevet, mert megszoktam a titokzatoskodást, de azért remélem így is kellően élvezhető lesz!

kattints a továbbra, ha kíváncsi vagy a folytatásra, mert túl hosszú leszek :)

Nos. Az első ásatás a nyáron egy kis falu mellett volt, a napraforgóföld közepén a dombtetőn, és nagyon örültem, hogy végre otthagyhattam -- igazából semmi érdekes nem történt, nem találtuk meg azt amit kerestünk (fazekaskemencéket), nehéz volt a kiszáradt, kemény földet ásni, sőt annyira sokan voltunk, hogy még sokszor munka sem jutott. A tenyeremet feltörte a spakli vagy spakni sosem tudom hogy írják, meg az ásó, a kiscsákány és egyszer még hülyeséget is csináltam, és jól lecseszett az egyik senior régész. Hát igen, ez is bennevan a pakliban, máskor nem a geológusunkat kérdezem meg, hogy mit csináljak. Na mindegy! (de az elcsesződött nap után volt egy jó kis borkóstolónk, ahol kellemesen berúgott a társaság... na, az jó volt:D ). 
Szóval reméltem, hogy soha többet nem kell ide visszajönnöm. Na jó, nem soha többet, de legalább októberig nem kell. ERRE! Már az első Új Ásatásos napon közölte a tanár, hogy megyünk vissz a faluba, pedig végre-valahára várban (vár mellett) áshattam volna, és á, basszus! Annyira mérges voltam, és nem csak én, hanem a másik két száműzött társam is. Amúgy sem jött össze túl fényes társaság, a jóarcok mint C ásatásra mentek, ahogy ezt már régebben írtam. 
De nagy nehezen túléltük azt a két napot. Volt, amikor teljesen egyedül dolgoztunk mi diákok, mert a tanárnak el kellett intéznie valamit Pesten, és mi hamar megcsináltuk a melót aztán bementünk vissz a suliba ahol a szállásunk volt, kivittünk pár matracot a pavilonba mert ott járt a szél és árnyék is volt meg wifi, ott fetrengtünk és bealudtunk. 
Jó volt visszatérni a Városi ásatásra. Kellemes, normális szállás, bár nem a legjobb társaság ahogy már írtam (persze nem az, hogy bunkók voltak. Csak van egy Tanár Kiskutyája, páran akik idősebbek nálunk meg a Legbunkóbb Ősmagyar Ever. És ilyen társaságban nem a legkellemesebb lenni! legalábbis akkor még azt gondoltam). Mondjuk meghallottam, hogy az Ősmagyar minket gúnyosan csodacsapat néven illetett, és ez elég szarul esett.

Az emberek szemében általában a régész egy földes helyen kuporgó ecsettel szórakozó szerencsétlen, vagy éppen Indiana Jones. Nos, le kell törnöm a hollywoodi képzeteket: Indiana Jones ha régész lenne már rég elvették volna az ásatási engedélyét, meg különben is, mekkora kreténség már... Na mindegy, szóval az ecsetet pedig a legritkább esetben használjuk. Csak amikor már a közelében járunk annak, amit keresünk. Nagyon nagyon ritkán.

Általában csákányozunk, lapátolunk, talicskázunk, ásunk, kiscsákánnyal vagy spaklival dolgozunk, horolóval kaparjuk a földet, figyeljük, ahogyan a talaj színe változuk, mert minden egyes színárnyalat mást rejthet, címkézzük a kerámiát, és egymás mellett kerül ki a törökkori kerámia, a kotongumi csomagolása, nejlonharisnya, a kelta kerámia és a római kori terra sigillata. (utóbbit én találtam és nagyon büszke voltam magamra). Ilyenkor vakarjuk a fejünket, de nem baj, szorgosan gyűjtögetünk, szelektálunk, lapátolunk, köveket gyűjtünk. Tekintettel arra, hogy a várhegyen dolgoztunk még a földet sem hajigálhattuk el, ki kellett dolgozni egy depóstratégiát, aminek az lett a vége, hogy a kitermelt kövekből remek várfalat építettünk. A legelső nap én konkrétan undorító XXI-XX. századi szemetet szedtem, meg köveket gyűjtöttem, gereblyéztem a kitermelt földet és bokrokat nyírtam amik a leendő szelvényekbe nőttek. Csodásan hasznosnak éreztem magam. Aztán megkérdeztem, hogy mit csináljak és a kedves tanár azt mondta: állj árnyékba! Wtf.
De miután a faluból visszajöttünk, már volt tényleges munka. Mi, a csodacsapat dolgoztunk. A srácok felcsákányozták a földet (egyszer én is, olyan jó érzés! Akárhányszor lesúlytottam vele, úgy éreztem, hogy kiadtam magamból a feszültséget. Neveket mondogattam mint Arya a Trónok Harcából), aztán kilapátoltuk. Néha annyira jólesik a fizikai munka, ahogy éreztem, hogy hasznosat csinálok, nem úgy mint a Faluban, ahol kb sosem változott semmi, itt viszont láthatólag változott a kétkezi munkádtól az egész, és wah. 
Amikor kellően leástunk, hozzákezdtünk a finombontásnak. Furcsán elszíneződött a talaj, a sárgás alatt sötétbarna lett. Mi élvezettel lapátoltuk, aztán rövidesen kiderült, hogy remek kis barokk kori emésztőgödörben dagonyázunk. Ilyen boldogan még sosem ültem a szarban! Haha.
Kutakodtunk, találtunk egy omlásréteget és hopp: előkerült egy csomó freskódarab. De tenyérnyiek; nagyon izgalmas volt azokat keresgélni és vigyázni rájuk. Nagyon élveztem, csak lelassult miattuk a meló. 
Nem is tudom, mit meséljek még. Én az ásatás vége előtt eljöttem, mert egy csoptársam be tudott vinni pestre kocsival, tehát nem voltam ott amikor a nagy freskókat végre felszedték, még emberfejet is találtak :) Egyik nap végigjártuk a várat, láttuk a várkápolnát meg a studiolót is, nagyon szép.  Egyik nap a dzsámiban jártunk, ahol egy kobzost is meghívott az ásatásvezető, aki annyira szépen énekelt, hogy megkönnyeztem. Sajnos azt a számot ahol elsírtam magam nem találtam meg. De találtam másikat. Ebből mindenki rájöhet, hol is ástunk... :) 

Remélem ennyi elég volt most. Ha valakinek van kérdése, nyugodtan írjon a chatbe. Huh, minden jót nektek! Puszi <3