Pridewynn

1

- Elég csendes – suttogta a tizenkilenc éves Frank Dawson, és az erdő melletti ösvényre vezette lovát, Pridewynn-t. – Ez jó lesz.
  A sötétpej mén egy pillanatra megtorpant, amikor madárraj csapott fel a közeli bokorból, majd folytatta útját. Frank megpaskolta izmos nyakát, majd kissé meghúzta a szárakat. Ajkán csendes félmosoly játszott; túlságosan vonzotta az előtte elhúzódó, hosszú füves út, minthogy ellenálljon egy merész vágtának. A ló megállt.
  A fiú gesztenyeszín haja – mely szinte egyezett a ló pej szőrével - szemébe hullott; kobakot nem viselt. Megigazította kötött pulcsijából kikandikáló inggallérját, majd körülnézett, nincs-e a környéken valaki – Pridewynn túlságosan drága állat volt ahhoz, hogy csak úgy vágtatgasson egy erdőszéli kitaposott utacskán. Itt akármilyen bucka, vagy lyuk éktelenkedhetett; arra pont elég, hogy Wynn a lábát szegje, s versenyképtelenné váljon. De a kis út néptelen volt, és látszólag biztonságos. Egyik oldalán az erdő, másikon egy hosszú rét, amelyről a ló és lovas érkezésére pár riadt őz ugrált tova.
  Pridewynn felkapta a fejét, és patáival izgatottan topogni kezdett; megérezte a száguldás lehetőségét, mely telivérként mintegy lételeme volt. Frank elmosolyodott, majd a kengyelt rövidebbre vette, többé-kevésbé galoppnyerget imitálva. A ló horkantott; fülét ide-oda mozgatva jelezte, hogy figyel, majd kissé oldalra táncolt az izgalomtól. A fiú szorosabbra vette a szárat, majd ujjait Wynn selymes sörénye köré fonva. Jelzett a lónak, aki egy pillanat alatt lendületesen kiugrott; hosszú, izmos lábai csak úgy falták a métereket. Frank mélyen a nyakára hajolt, minden mozdulata szinkronban volt az állatéval. Szállt – teljesen biztos volt benne, s úgy érezte magát, mint azok a madarak, melyeket ők riasztottak fel alig egy perce. Szenvedélyesen szerette a galoppot, és Pridewynn-t is, akit édesapja már csikókorától neki szánt. Amikor a hátán ült, érezte izmainak rettentő erejét és az arcába csapódó szelet, minden gondja apróságnak tűnt: csak ő volt, a ló, és a végtelen szabadság.
   Kanyar következett, s Frank kelletlenül, de lelassította a lovat, majd visszaereszkedett a hátára. Pridewynn patáinak utolsó nagy dobbanásai elhaltak, és csendes, megfontolt ügetésbe csaptak át. Sötét szőrére kiült a tajték, de fejét izgatottan vetette fel-le; látszott, hogy nem lenne kifogása még egy hasonló menet ellen.
   - Nem lehet, Wynn – paskolta meg Frank – az öregem nyilván kinyuvasztana, főleg ha látná, hol vágtattam végig veled. Mortimerről nem is beszélve!
  Csendben felnevetett, ahogy elképzelte apját, vagy a trénerét felháborodott arccal prédikálva, majd megfordította a lovat, és kengyelét visszaigazítva, könnyű vágtában szelte végig a visszautat. Otthona, a Ravenhill Lovaspark és Tenyészet felé vezető út utolsó szakaszát nyugodt ügetésben tette meg. Ahogy közeledett, egyre több ló és lovas bukkant fel. Mind integettek neki, vagy legalábbis biccentettek felé, némelyekkel pedig rövid párbeszédbe elegyedett. Az istállóknál leszállt Pridewynn nyergéből, és úgy vezette az állásig a lovat, ügyelve, hogy csatakos szőre megszáradjon.
  - Frank Jeremiah Dawson! – hallott egy fenyegető kiáltást, majd megtorpant. Pridewynn felvetette a fejét, megrántva kezében a szárat.
  - Ajjaj – motyogta a fiú a legrosszabbat sejtve, és a hang irányába fordult. Sejtése beigazolódott: a világ legmogorvább embere, a harminckilenc éves Mortimer Blake sántikált felé nem sok jót ígérő tekintettel.
  - Mégis mit műveltél ezzel a lóval? – ripakodott rá szigorúan, ahogy közelebb ért hozzá – csupa tajték, teljesen kifáradt! Csak nem az erdőben lófráltál?!
   - Én csak… egyszerű galopp volt Mortimer…
  - Hányszor mondjam még neked, hogy ne lovagolj az erdő közelében?! Életveszélyes! Belelép egy gödörbe, elesik, keresztet vethetünk rá is, meg rád is!
  Frank csak tátogott. Tudta, hogy a férfinak – részben, hiszen rengetegen lovagoltak ki az erdőhöz nap mint nap – igaza van, úgyhogy meg sem próbált visszavágni. Mortimerrel lehetetlen volt feleselni, főleg, ha versenylovakról volt szó. A közelben álló lovászok és munkalovasok kuncogtak. A fiú restelkedve sütötte le a szemét. Ezen nevetgélt az erdő szélén! Mekkora szerencse, hogy nem az apja, a park tulaja kapta el…
  - Na vidd, ápold le azt a lovat, aztán keress meg az irodámban, fontos beszédem van veled – morogta még Mortimer, majd megfordult, és köszönés nélkül elsántikált. Frank a tekinteteket kerülvén Wynn mögé bújt, majd a megalázó helyzettől vöröslő arccal indult el a Dawson család magánistállója felé.
  A Lovaspark nagy múltját idéző macskaköves útjain élesen koppantak Pridewynn patái. A régies építésű, angolbokszos téglaistállókból fényes szőrű, csillogó szemű telivérek dugták ki meseszép fejüket. Néhányan felnyerítettek, Wynn pedig halk nyihogással válaszolt. Frank elmosolyodott. Imádott itt élni; imádta a friss széna, lovak és a finom bőr keverékének édesen fanyar illatát.
   - Jó napot, úrfi – köszöntötte a családi istálló lovásza, az öreg, bajszos Anthony Burke. – Gondjaimba vegyem a jószágot?
   - Nem, köszönöm Anthony – rázta meg a fejét Frank – most én szeretnék vele foglalkozni.
  - Ahogy óhajtja – mosolyodott el a lovász, és visszasétált a székéhez, ahol egy újságot olvasgatott. A fiú leszerszámozta a lovat, és hosszan időzött gondozásában – részben kedvtelésből, részben pedig azért, hogy minél később kelljen trénere irodájába mennie. Mikor Pridewynn szőre úgy csillogott, mint a bogár háta, és semmi gondoznivaló nem akadt körülötte, kénytelen-kelletlen bevezette az istállóba; ott két sorban álltak a bokszok, egymással szemben. A nyolcból csak kettőben állt ló: a szürke Rommel, apja kiöregedett ménje, és Nightfade, hajdani bátyja herélt telivérje. Pridewynnt beállította a bokszába, amelynek ajtaján, csinos, ezüst táblácskán a ló teljes neve állt:

Cadence of a Pride Heart

- Légy jó, Wynn – paskolta meg az állatot, és a másik két lónak is egy-egy percet szentelt, majd mint aki a vesztőhelyre készül, úgy indult el Mortimer Blake irodájába.

2

  - Üdvözlöm, Frank – köszönt a vele azonos nevű portásnak a fiú, aki barátságos mosollyal fordult felé. Alig egy-két évvel lehetett fiatalabb Mortimernél, és teljesen az ellentéte volt: nyájas, jóindulatú férfi, aki folyton újságokkal zörgött, és mindig készen állt egy kedves beszélgetésre. – Mr. Blake-hez jöttem.
  A férfi a nagykönyv felé nyúlt, és belejegyzett valamit, majd felpillantott – Bejelentsem?
  - Nem kell, köszönöm – futott át a derű a fiú arcán, majd intett, és felszaladt a lépcsőn. Mortimer egy Norman Jones nevű idősebb trénerrel osztozott az irodáján; kettejük neve állt az ajtóra tett táblán, se titulus, se egyéb felesleges cifraság.
   Frank kopogtatott.
  - Tessék – hallotta, és benyitott. Az iroda nem volt túl tágas, nagy részét két íróasztal foglalta el, egyik oldalán szekrények sorakoztak. Polcokon megannyi győzelmi serleg pihent, mellettük szalagok, díszdobozban érmek. A falakon fotók és újságcikkek garmadája; lovak, akik győzelemre vittek, lovasok, akik győzelemre vitettek.
   Norman, a pocakos öreg jenki az íróasztalánál ült, és egy jelentést olvasott. Mortimer az ablaknál állt, botjára támaszkodva.
  - Na végre – reccsent Frankre, ahogy az belépett az ajtón.  A fiú összerezzent, Mortimer pedig mutatta, hogy foglaljon helyet az asztalával szemben álló széken.
  - Napot, Mr Jones – biccentett a másik tréner felé, majd helyet foglalt, és összefűzte ujjait az ölében. Mortimer az asztalhoz sántikált, és kihúzta az egyik fiókot, az abból elővett papírokat pedig a fiú elé dobta.
  - A woodward stakes? – Frank értetlenül meredt trénerére – Ez egy nagyon komoly verseny, háromévesnél idősebb lovaknak. Az istállónkból egyedül Golden Sparkle indul, Hubert Richmonddal a nyergében… ez volt olyan fontos?
  - Tökéletes alkalom neked és Pridewynnek, hogy megmutassátok, mit tudtok – mondta Mortimer, meg sem hallva a fiú szavait – Apád pedig támogatni fog természetesen, és elvisz téged.
  - Engem? Nagyon magas a nevezési díj! Nem hinném, hogy apa túl sokat fizetne értem, amikor Wynn még csak nem is híres ló…
  - Apád mélyebben is belenyúlt már a zsebébe tehetségtelenebb lovak miatt, mint Pridewynn – szólt közbe tárgyilagos hangon Norman, majd letette alaposan áttanulmányozott jelentéseit. – Miért ne tenné meg a saját fiáért?
  - Köszönöm, Norm – biccentett felé tisztelettel a másik férfi, majd Frankhez fordult. – Te jó lovas vagy, Pridewynn pedig kitűnő ló. A karrierépítéshez egy ilyen versenyen akár az első három hely között végezni – legjobb esetben harmadikok is lehettek akár! – pedig kitűnő alkalom erre.
  - De én nem építhetek karriert! – csattant fel Frank, hangjában elkeseredettség bujkált – Nem lehetek zsoké, mert Michael meghalt, és nekem kell átvennem a Lovaspark irányítását, ha arra kerül sor! De ezt te is tudod jól!
  - Tudom, te ostoba kölyök! – csapott az asztalra Mortimer, hozzá képest is ijesztően csengett a hangja – Tisztában vagyok vele, mivel le kellett állítanom az edzésedet, holott kiváló lovas voltál! Vagy ezt akartad talán hallani? De… ó egek, miért ilyen minden fiatal?! Mindig csak én, én és én! A lovadra nem gondolsz? Cadence of a Pride Heart-ra? Vagy ahogy te becézgeted bugyután, Wynnre? Ha megnyeri ezt a versenyt, akkor megnyílik előtte a pálya, egyre értékesebb lesz, ahogy a leszármazottjai is mind! Értsd meg: soha nem a lovas teszi a lovat! A megfelelő kiképzés után teljesen mindegy, ki ül a hátán, úgyis a lovat fogják emlegetni, mellesleg valakivel a nyergében.
   - Tudom – szegte le a fejét Frank.
 - Vannak sztárzsokék, mindig is voltak, de csak szerencséjük volt, mert éppen mindig jó állatot kaptak a seggük alá – Mortimer hangja ismét nyugodt volt. – Mert a lovak tették naggyá őket.
   Frank némi támogatást remélve Norman felé pillantott, de az idős férfi tekintetében ugyanazt a magasztos csillogást vélte felfedezni, mint saját trénerében, amikor a lovakról beszélt. A fiú néha elgondolkozott, hogy Mortimer miért nem egy kancát vett el feleségül egy nő helyett.
   - Szóval akkor nincs választásom? – kérdezte percekkel később. Mortimer háttal állt neki, és az ablakon nézelődött kifelé, ami az egyévesek kiképzőpályájára nézett.
  - Nem igazán – válaszolt helyette Norman. – Apádat meg hagyd ránk. Még két hét van hátra a nevezés zárultáig; addig gyakorolsz, és bemutatunk neki.
  - Igen – Mortimer elfordult az ablaktól. – Ez lesz valószínűleg életed utolsó nagy versenye, mielőtt visszavonulsz az egyetemre, és elkezdesz öltönyben flangálni tenyésztői konferenciákon, mert apádnak már nem lesz kedve eljárni. Apropó, egy tenyésztői konferencia éppen a verseny előtt két nappal kerül megrendezésre Saratoga Springsben.
   - Úgy van, apád is megy, és végre magával vihet – bökte közbe Norman – ennél tökéletesebb alkalom úgysem adódhat.
   - De…
   - Említsd meg neki – az öreg tréner hátradőlt a székén, és elégedett pillantást váltott Mortimerrel. Frank azt várta, mikor csapnak egymás tenyerébe, mint a kosarasok, majd félig felemelkedett ültéből.
   - Igen, elmehetsz – legyintett Mortimer, a fiú pedig felállt, majd szinte futva hagyta el az irodát.

3

Amikor belépett az étkezőbe, anyja és apja már vacsorázott. Mindketten felnéztek, aztán folytatták az evést.
   - Moss kezet – szólt halkan édesanyja.
  - Megmostam – válaszolta, és helyet foglalt, szemben tábornoki arcú, őszülő édesapjával, akinek szigorú fekete szemöldöke és erős orra mindig is egy ragadozómadárra emlékeztette. Tökéletesen illett a komoly milliomos üzletember, lovaspark-igazgató képébe, aki több tucat értékes lónak és tehetséges lovasnak igazgatja a sorsát. Abban a szent pillanatban Frank úgy érezte, sosem lesz képes a helyére lépni.
   - Apa… - kezdte, és megköszörülte a torkát. Apja, Thomas Dawson meglepetten vonta fel erős szemöldökét. Nagyon ritkán hallotta fiát bizonytalannak, sőt… félénknek.
    - Igen?
 - Szóval, khm… Mész Saratoga Springsbe? A konferenciára…
  Szülei értetlenül összenéztek, hiszen mióta Michael meghalt, kisebbik fiuk tökéletesen értésükre adta, hogy köszöni szépen: nem kér a lovaspark elméleti oldalából.
   - Ühüm. Akarsz jönni? – kérdezte az apja, aki némi reményt táplált magában, hogy fia egyszer érdekelt lesz végre a Raven Hill ügyleteiben.
   - Ő… - Frank úgy tett, mint aki meg sem hallotta – és akkor ott lesz a lóverseny is?
   Thomas kezdte sejteni, hogy merről fúj a szél. Bólintott.
   - És te indulni akarsz. – jelentette ki szigorúan.
 Frank pillantása esdeklően anyjára tapadt, aki összeszorított szájjal várta a folytatást.
  - Beszéltünk… beszéltünk róla Mortimerrel.
    Apja hallgatott.
  - Mindenesetre dicsőséges búcsú lehetne el sem kezdődött karrierednek – sóhajtotta kicsivel később az idősebb Dawson, és elmosolyodott. Mind fián, mind feleségén látszott a megkönnyebbülés, és az asszony gyermekére villantott egy apró mosolyt, hiszen már tudta, hogy a kérés meghallgatásra talált.
  - Eléggé – fintorította el orrát Frank, és a hangulat sokkal könnyedebb lett az étkezőben.
  - Eljössz velem a konferenciára, és élvezni fogod – emelte fel az ujját Thomas – utána pedig indulhatsz a versenyen. De előtte meg kell, hogy nézzelek, érdemes-e pazarolni rád ennyi pénzt.
  - Igenis – vigyorodott el boldogan Frank.
  - Most már egyél – szólt rá anyja, úgyhogy tányérja fölé hajolt, de akár földet is lapátolhatott volna magába. Boldog volt. Várta a versenyt, már sokkal jobban tetszett neki a két tréner ötlete. Bizonyítási vágya felülkerekedett félelmén, és az izgatottságtól szinte remegett a kezében a villa; aznap aludni is alig tudott, és másnap reggel szinte szárnyalt ki az istállóba, hogy megossza a jó hírt Pridewynnel, majd autójába ült, és az egy órára lévő Lexingtonba hajtott, a Kentucky Egyetemre.

4

Megannyi fontoskodó lépés zaja vert visszhangot a Saratoga Springs-i Robert Hallwate Művelődési- és Konferenciaközpont folyosóján. Frank idegennek érezte magát, feszengve igazgatta nyakkendőjét, ahogy apja mellett haladt a konferenciaterembe.
  Az elmúlt hetek csodálatosan teltek.
  Mortimer dolgozni kezdett vele, és ha a többi trénernek nem akadt dolga, beültek az edzéseikre, és utána ódákat zengtek Pridewynn, valamint persze Frank tehetségéről. Édesapja is megjelent néha-néha, és büszkén vette tudomásul, hogy az időarány alkalomról-alkalomról javul. Kissé elszorult a szíve, ahogy látta fia boldogságtól kipirult arcát, amikor a jó eredményeket közölték vele – tudta, hogy Frank minden álma az volt, hogy zsoké lehessen, de ez sajnos már nem valósulhatott meg; az a nyavalyás betegség elintézte nekik. Az a nyavalyás.
  - Rengetegen vannak – szólalt meg Thomas, ahogy beléptek a terembe, bár ezt felesleges volt mondania, Frank maga is látta a hosszú, lépcsőszerűen emelkedő sorokban ülő embereket (akár egy egyetemen), akiknek beszélgetése morajjá olvadt össze. – Mi a negyedik sor kilences-tízes székein ülünk.
  A fiú még egyszer megigazította eléggé csálé nyakkendőjét, és követte Thomast, aki néhol kezet fogott ismerősökkel, vagy integetett egy távolabbi sorban ülőknek, esetleg még Franket is büszkén bemutatta, aki féloldalasan vigyorogva, eléggé zavartan fogadta a „micsoda legény” és az „ilyen kicsi korod óta (mutatta) nem láttalak” kijelentéseket.
  Helyet foglaltak, Thomas pedig bőr irattáskájából elővett néhány papírt. Egyre többen szivárogtak be a terembe, majd nemsokára az előadó – vagy az egész irányítója? ötlött föl a kérdés Frankben – is a pódiumra érkezett. A fiú a többi embert pásztázta: unalmas öltönyök, kosztümök, agyonfodrászolt, keményre lakkozott frizurák, megcsillanó ékszerek, és a drága parfüm és after-shave émelyítő illata, amely képtelen volt elfedni az alatta megbúvó izzadtságszagot.
  - Üdvözlöm önöket – kezdte a pódiumos hapsi, ahogy Frank magában elnevezte, és máris érezte, hogy a monoton hangtól nehezülnek a szempillái. Mellette egy öreg férfi üldögélt, dohány- és kölniszaga volt; nyilván drága tweedöltönyének hajtókáján egy arany patkó díszelgett. Minden harmadik lélegzetvételénél idegesen krákogott egyet, és Frank úgy érezte, ha ez így folytatódik három órán keresztül, akkor nem versenyre megy, hanem a bíróságra hirtelen felindulásból elkövetett emberölés miatt.
  - Nyugalom – tette a karjára a kezét apja, amikor látta, hogy sokat fickándozik az ülésén – bírd ki. Relaxálj kicsit, mert úgy tűnik, figyelni nem fogsz…
  Frank elmosolyodott. – Köszi, apa.
  Thomas viszonozta a mosolyt, majd acélszürke szemét az előadóra függesztette, várva, hogy egy őt is érintő tételnél szóra emelkedhessen. Azért egy csendes félmosollyal az ajkán még hozzátette:
  - De elaludni nem ér.

5

Napoknak tűnő órák után Frank, zsibbadó hátsó féllel és lábakkal, tántorogva követte apját egy emelettel feljebb, ahol állófogadásra voltak hivatalosak. Nem kérdezősködött, hogy vajon megváltoztatja-e a lovaspark életét ez a konferencia, mert hidegen hagyta. Pillanatnyilag egy jó kis nyújtógyakorlatra, meg egy tál ételre vágyott. Esetleg még a pezsgő is belefért.
   A magas, tompa őszizöld bársonyfüggönyökkel övezett ablakos terem két oldalán hosszú, fehér abroszos asztalok várták a vendégeket, roskadásig pakolva étellel és itallal. Mélyzöld mellényű pincérek rohangáltak fel-alá megpakolt tálcákkal, miközben az öltönyös-kosztümös sokaságot kínálgatták azok tartalmával. A konferencia rendezője boldogan szemlélete a tömeget, miközben fehér bort ivott, és bal kezét terjedelmes pocakján nyugtatta. Élénk csevegésbe merült egy kékes hajú asszonnyal, akinek, ha nevetett, kilátszott egy arany foga. Frank elfintorította az orrát.
  Az egyik buzgó pincér az orra alá tolt egy tál ínycsiklandozó ételt.
  - Vaddisznósült, boros-szilvás öntettel, aranyló törtburgonyával – mondta fel készségesen, és kicsit meglóbálta a tányért, hogy vonzó illata meglibbenjen. – Megfelelő az uraságnak?
  - Természetesen – bólintott Frank, akinek gyomra ijesztően megkordult. Egy másik pincér is odasündörgött: - Italt az uraknak?
  Thomas is elfogadta a felé nyújtott pohár vörösbort, majd koccintott fiával, aki igyekezett nem túl mohón falni; közben fél füllel figyelt apjára, hiszen újra mindenféle fontos emberrel beszélgetett, és néha rámutatott: „ő a fiam”.
  - Gyere Frank, bemutatlak egy régi barátomnak! – szólt egy ízben, éppen amikor a fiú egy igen makacs hússal birkózott. Apja barátságosan a hátára csapott, ő pedig próbált egyszerre nem megfulladni és mosolyogni, és tisztában volt vele, hogy a bizalomgerjesztőnek szánt gesztus nem igazán jött be. A szeme könnybe lábadt, és miután az egyik arra járó pincér tálcájára biggyesztette majdnem üres tányérját, kezet nyújtott.
   A boldog műmosoly az arcára fagyott, mert akkor vette észre a jelentéktelen egérszükre öltönyös, bordó nyakkendős kövér férfi mellett azt a gyönyörű lányt.
  - Ő itt Carl Mitchell, a Wagnerville-i Tenyészet tulajdonosa – közvetített Thomas, aki mintha észre sem vette volna fia előbbi közjátékát, majd a lány miatti zavarát. – Jó barátom, együtt jártunk a Louisville-i Egyetemre.
  - Frank Dawson – mondta rekedten.
  - Üdvözöllek, Frank! Sokat hallottam rólad – mosolygott a hájas öregúr, és boldogan szorongatta meg a kezét – örülök, hogy végre megismertelek.
  - Szintúgy…
  - Ő pedig itt a lányom – tolta előrébb az említettet Carl – Gabrielle Mitchell.
  A lány félénken nyújtotta ki a kezét előbb Thomasnak, aki kedvesen és illedelmesen bókolt (ahogy már csak egy régi barát lányának illik), majd Franknek, aki alig tudott kipréselni magából egy bágyadt „örvendek” szócskát. Egyedül az vigasztalta saját zavarát, hogy a lány – Gabrielle, micsoda szépséges név – ugyanolyan zavarban van, mint ő.
  - Mennyi idős a kedves Gabrielle, Carl? – kérdezte Thomas.
  - Tizennyolc múlt – ölelte át a vállát sonkamarkával a férfi – ő az én virágszálam a két idősebb fiam mellett.
  - Egyetem?
  - Majd jövőre. Betegeskedett, egy évvel később ment iskolába, mind a társai, igaz-e?
  - Igaz. De majd Lexingtonba szeretnék jelentkezni… a Kentucky Egyetemre – szólt közbe Gabrielle szelíden. – Nem szeretném, ha messze lennék a kedves papától.
  A kedves papa. Hát mondhatná valaki szebben? Aligha, gondolta Frank.
  - Én oda járok, és nem kell jobbat keresni – mondta alig érthetően, miközben jobbjára csak a cipője orrát fixírozta. Amikor felnézet, Gabrielle rámosolygott.
  - Örülök, hogy ezt mondod – biccentett felé lágyan.
   Orgonaszín, ujjatlan ruhát viselt, egyenes nyakrésszel és szabással; a térde alá ért. Nyakán egy lágy gyöngysor futott körbe, kiemelve annak kecsességét és fiatal szépségét, párhuzamot adva fehér cipőjével. Hullámos, sötétbarna haja a válláig ért, frizurája meglepően lágy és természetes volt a sok hajlakkolt, tupírozott, dauerolt hajviselet között. Egy apró, lila csattal tűzte el a szemébe lógó tincseket. Orrán pár halvány szeplő ült, telt ajka visszahúzódó mosollyal pásztázta a termet, hatalmas barna szeme ragyogott. Frank megesküdött volna rá, hogy nála szebb lányt még sosem látott, pedig nagyon sokan fordultak már meg nála. Az ajkába harapott, és egy ijesztő gondolat furakodott be agyába. Mert tényleg, mi lesz, ha soha többé nem látja Gabrielle-t, aki maga testesítette meg a női nem minden lágyságát és szelídségét?
   Abba belehal. Ezt nem csupán érezte, tudta is jól.
  - A fiam indul a Woodward Stakes-en – jelentette ki büszkén Thomas, ezzel kizökkentve Franket a révedezéséből.
  - Ó igazán? – fordult felé újult érdeklődéssel Carl. – No, és megéri fogadni rá?
  - Hát – Thomas könnyeden felnevetett – nagyon jó az ideje. Fantasztikus a lova, és rendesen üli meg. Mondhatni tökéletesen. Nagy jövő állna előtte…
  Elhallgattak. Frank legszívesebben sikoltva űzte volna el bátyja emlékét, amely oly súlyosan nehezedett rájuk. Ne most, Michael, kérte. Csak ne most.
  - Nos, igen – köszörülte meg a torkát Thomas, és a hangulat ismét a kellemes könnyedségbe váltott – de ha valakinek azzal a fránya lovasparkkal kell foglalkoznia… előbb-utóbb úgyis túl öreg leszek hozzá, hogy konferenciákra járjak, igaz-e?
  Kacsintott, Frank viszont összehúzta a szemöldökét. Nem szerette, ha apja a saját öregségéről beszélt. Mert az öregséget követi a halál. Neki pedig már elege volt a halálból.
  - Papa, nem zavar, ha én leülök? – kérdezte Gabrielle, a sarokban álló pár szék felé mutatva.
  - Nem kicsim, menj csak – intett gálánsan Carl Mitchell, és szerzett magának egy újabb pohár bort. – Fiam… nem lenne ellenedre elkísérni? Nem szeretném, hogy egyedül maradjon.
  - Nem, dehogy – mondta Frank, és kissé zavarba jött. Gabrielle felé pillantott, aki hasonló zavarral gyűrögetett egy darab papírt a kezében. A fiúnak az a sejtése támadt, mintha a lány pontosan ezt akarta volna, s léptei sokkal bátrabbá váltak.
  Egymás mellé ültek le, de nem szóltak semmit: Gabrielle keze az ölében, lába szorosan összezárva, maga alá húzva, ahogy egy jó lányhoz illik, Frank pedig lazán elnyújtózva. Agya folyamatosan járt, hogy mit is mondjon, de nem jutott dűlőre. Így hát hallgatott.
  Végül Gabrielle szólalt meg.
  - Nem félsz?
  Frank összerezzent, majd kissé fegyelmezettebb ülőhelyzetbe vágta magát. – Mitől? – igyekezett kissé nemtörődömnek látszani.
  - A versenytől. Én eléggé félnék.
  - Nos, öhm.
  Gabrielle felvonta a szemöldökét.
  - Nem olyan egyszerű ez – húzta fel kissé az orrát Frank –, hogy félek-e vagy sem. Az elején megijedtem. Aztán nagyon lelkes lettem, és ez edzésről edzésre fokozódott; majd félni kezdtem körülbelül két nappal ezelőtt. De elmúlt.
  - Akkor hát?
  Frank hümmögött, aztán a lány sötét szemébe nézett. Úgy gondolta, őszinte lesz.
  - Rettegek – mondta – úgy érzem, mentem összehugyozom magam a félelemtől.
  Ahogy rájött, mi szaladt ki a száján, félrepillantott és elpirult, ami többször fordult vele elő – lányokkal kapcsolatban – az elmúlt tíz percben, mint az utóbbi éveiben bármikor. A terem túlsó felén lévő borvörös ruhájú dámát figyelte, akinek a fején fekete tolldísz billegett, miközben szélesen gesztikulálva beszélt.
  Ekkor kezdett el Gabrielle nevetni.
  Frank először nem értette, majd csatlakozott hozzá. A következő órákban pedig azt vették észre, hogy rengeteget beszélgettek. Gabrielle mesélt apja tenyészfarmjáról, ahol nevelkedett, a lováról, és bátyjairól, akik folyton úgy érezték, hogy meg kell őt védeniük. Utána Frank adta elő a versenyre való jelentkezése történeteit, majd Michael halálába is belekezdett, de nem bírta végigmondani. Sajnálta volna elrontani ezzel az estét, mert gyűlölt a halálról beszélni.
  - Nagyon hiányzik?
  - Hiányzik. De már megtanultunk élni ezzel. Néha eszembe jut, hogy ott ülhetne velünk az étkezőben, vagy… - Frank lehajtott a fejét. Nem akart erre gondolni. Fájt neki.
  Gabrielle kezét érezte a karján, és megdobbant a szíve. Nem is kellett mást mondania, csak a lányra mosolygott, és minden rendben lett.
  Minden a legnagyobb rendben.
  Késő este, amikor kissé kapatos apáik mellett a konferencián részt vevőknek fenntartott hotelbe érkeztek, Carl búcsúképpen erősen Frank hátára csapott:
  - Aztán jó legyél azon a versenyen! Fogadok majd rád!
  - Hát jöttök? – fordult Gabrielle-hez.
  - Igen – bólintott a lány – ott leszünk. Szorítok érted.
 - Köszönöm – Frank érezte, hogy a rettegés, ami a verseny miatt egész nap a hatalmában tartotta, enyhülni kezd.
  - Jó éjt, Frank – mosolyodott el még egyszer a lány, és apjával az épület jobb szárnya felé indult.
  - Jó éjt, Gabrielle – suttogta. Akkor mondták ki először egymás nevét.
  A folyosó csendes félhomályba burkolózott.
  - Csinos lány – jegyezte meg az apja.
  - Nagyon csinos – suttogta Frank, és zsebre tett kézzel követte a férfit.
  Gabrielle kinn lesz a versenyen.
  Minden a legnagyobb rendben.

Véleményt írok