Második fejezet

Celine utálta a testnevelés órát, ezért úgy gondolta, most az egyszer kihagyhatja, úgyhogy miután elváltak Brooke-kal, fogta magát, és kifordult az iskola udvarából.
Egyfolytában Patricia King-Cosby és Leon járt az eszében. Miért? Miért kellett elontani ezt a gyönyörű napot?
   Az egész január végén kezdődött, egy bulin a Raktár nevű russeltowni szórakozóhelyen. Akkor járt ott először, mert Brooke egyik kedvenc amatőr bandája három éves lett, és hatalmas születésnapi koncertet adtak. Celine otthonülős lány volt, de akkor – talán valami belső sugallatra – barátnőivel tartott, még azt se bánta, ha béna Kooks imitátorokat kell bámulnia egész végig.
   Az elején teljesen úgy érezte, megbánta, hogy eljött: a koncertet unta, és eléggé idegesítette Heather nyomulása egy srácra aki neki is tetszett. Remélte, minél hamarabb indulnak, ráadásul ő viselt egyedül magassarkút és szoknyát az egész Raktárban.
   Persze indulás előtt Heatherre várni kellett, Brooke, Norah, Brooke unokatestvére (a meseszép Daisy Kinsley) és ő az utcán álldogáltak, fázósan és meglehetősen morcosan. Aztán valahogy a közelükbe került egy srác. Nem volt különösebben helyes, vagy feltűnő, de beszélgetni kezdett Daisyvel, majd bemutatkozott nekik. Celine akkor már tudta, hogy csakis miatta jött oda. Ahogy elhangzott a nevük, már nem is foglalkozott mással, csak vele beszélt, és megpróbálta meggyőzni – az egyik legbénább csajozós dumával –, hogy ők igenis ismerik egymást, mert ilyen lányt képtelen lenne elfelejteni. Celine nevetett, boldogan rázott vele kezet. Elbeszélgették az estét, persze a többiekhez is szóltak, majd végül lemaradtak tőlük.
   A fiú megkérdezte, hogyan érheti majd el; búcsúzáskor puszit adtak egymásnak, és öleléssel váltak el. Celine úgy érezte, mintha valaki egy boldogsággal teli léggömböt fújt volna fel a mellkasában.
   – Ugye tudod, ki volt ez? - kérdezte furcsa hangon Brooke. Celine a fejét rázta. - Carlo Theobald fia. A Theobald Co. örököse, Leon.

   Az utca aránylag kihalt volt, Celine pedig kezdett aggódni, hátha rajtakapják a lógáson, úgyhogy visszafordult, és a sportpálya felé somfordált. Azóta nem is találkozott Leonnal személyesen, csak facebookon beszéltek jóformán minden nap. A fiú rengeteget célozgatott rá, hogy találkozzanak, de elhívni sosem hívta el a lányt. Végül az érdeklődése abbamaradt, és már nem is írt neki soha, válaszolni pedig csak lassan válaszolt. Celine pedig feladta – de képtelen volt túltenni magát a srácon.
   Pár hete tudta csak meg, hogy Leon Bob Dagetthez jár csütörtökönként, Brooke pedig hajlandó volt beleegyezni, hogy ők is ott indítsák a reggelt. Most látta először ott, és reményei rögtön összetörtek, hiszen egy másik lánnyal érkezett.
   Patricia King-Cosbyval.
   Az idő lassan telt, ő pedig egyre jobban unatkozott, és aggódni is kezdett, hogy vajon mit kap a lógás miatt. Rágni kezdte a körmét – ami nem volt szokása – aztán nagyon óvatosan a lányöltözők felé vette az irányt.
   Az osztály focizott. Ki nem állhatta, illetve a strandröplabdán kívül semmilyen sportot nem szeretett. Talán csak az úszást, bár azt is inkább kedvtelésből, mint edzés miatt. A tanárnő, Mrs. Dean egyfolytában a sípját fújta, meg vörös fejjel üvöltözött, már ahogyan az szokása volt. Celine óvatosan a lelátóhoz sétált, és leült a sarkán, mintha el sem mozdult volna onnan. Nagyon remélte, hogy nem veszik észre.
   Nem nagyon akart egy balhét már kora reggel.

***

– Van valaki innen, aki a kreatív írás avagy haladó irodalom csoportba is jár? - kérdezte Mr Taylor. Brooke azonnal feltette a kezét, rajta kívül még hárman. A férfi felírta a neveket, éppen végzett, amikor kicsengettek.
   – Nos, házi feladatot még adok – mondta egy csibészes mosollyal, az osztály pedig színpadiasan nyögött egyet. - Szeretnék mindenkitől egy három oldalas, kézzel írt bemutatkozó esszét kérni a következő órára, hogy jobban megismerjelek titeket. Jegyet adok a külalakra és a helyesírásra... Most pedig mehettek!
   A diákok máskor egy pillanat alatt távoztak a teremből, most mégis várakozva maradtak a helyükön, és a fiatal férfit figyelték, aki barna aktatáskájába pakolta be a holmiját. Felnézett, és elmosolyodott.
   – Hát nem mentek?
   Többen észbe kaptak, és pakolászni kezdtek, majd hátizsákjukat a vállukra véve csendes köszönéssel távoztak a teremből. Néhányan megrohanták a tanári asztalt, és különböző kérdésekkel árasztották el Mr Taylort. Brooke nem. Ő csak elmosolyodott, és Norahra pillantott, aki belegabalyodott táskájának zárába.
    – Eszméletlen egy pasi! - lelkendezett Norah, ahogy kiléptek a teremből.
    – Igen... hihetetlen, mekkora jó arc. És még helyes is – sóhajtott Brooke, és visszanézett a terem felé; Taylor még mindig nem jött ki. - Milyen órád lesz?
    – Töri Huntingtonnal. Neked?
  – Matek. Utálom – nyögött fel Brooke, majd kissé megrázta a haját.
   – Nézd, kik vannak ott! - vigyorodott el Norah. Heather jött feléjük, ruganyosan lépkedve hosszú lábain, mint akinek meg sem kottyant a kora reggeli kémia, mellette Gary Johnson, a lányok nagyon jó barátja, az egyetlen srác, akit beengedtek kis csapatukba. Gary magas, szőkés és szeplős fiú volt, kissé esetlen, az a fajta, akire senki sem figyelne, ha barátnői nem adtak volna neki leckéket a jómodorból és megfelelő öltözködésből.
   – Hát jó reggelt! - vigyorodott el Heather – Nem találjátok ki, mi történt!
   – Ti sem! - kontrázott Brooke.
  – Na akkor kezdjétek – legyintett Heather, és fejét félrebillentve várta a fejleményeket. Hosszú, vörös haját copfba fogta, amely most mókásan imbolygott a mozdulattól. Szemében valami különös varázs csillogott, játékos, cicás tekintete pajkosságot sugallt. Nem, ezt tuti nem a kémiának köszönheti, gondolta Brooke.
    – Hát... - kezdte, és Norah-ra nézett – Új irodalomtanár van!
   – De képzeljetek magatok elé egy szuperszexi, intelligens és fiatal tanárt! - emelte fel ujját figyelmeztetően Norah, és szélesen vigyorogni kezdett.
   – Ó, csak nem ő az?
   A lányok hátrafordultak, Heather pedig elismerően húzta fel a szemöldökét. Csakugyan Mr Taylor tartott feléjük, aktatáskáját oldalához szorítva, mély diskurálásba merülve a szintén Anthony keresztnevet viselő évfolyamtársukkal, aki az iskolaújság főszerkesztője volt, és igen tehetséges „firkász”.
   – De igen – Brooke játékosan kacsintott egyet – féltékeny vagy, mi?
   – Rá? Ugyan már – köhintett Gary, és szőkésvörös loboncába túrt. Mr Taylor intett nekik, ahogyan elmentek mellette, Brooke és Norah pedig boldogan viszonozták az intést – azzal a különbséggel, hogy Brooke szívverése egy pillanatra mintha kihagyott volna.
    – Hát el kell ismernem, nem egy rossz példány – jegyezte meg kissé fölényesen Heather. A többi lány rosszallóan pillantott rá. - Na, de most én jövök. Képzeljétek, Ignacio hazaköltözött!
   – Ő... az a srác aki mellettetek lakott, és sokszor játszottatok? - kérdezte bizonytalanul Norah.
   – Igen – biccentett Heather, és kissé rosszul érintette, hogy barátnői nem lelkesednek annyira a hírért, mint ő. Vihogva beszélgettek az új tanárról, és ügyet sem vetettek arra, hogy neki hazaért a gyermekkori legjobb barátja. A vörös hajú lány lebiggyesztette ajkát, aztán lassan rájuk csengettek; az első szünet indokolatlanul rövid volt.

   Legközelebb csak ebédidőben találkoztak. Asztaluk az ebédlő jobb szélén állt, középtált, jó helyen, hogy mindenkit belássanak. Hatan ülték körbe: a négy lány, Gary, és Gary legjobb barátja, Timothy Wang. Most csak a fiúk és Norah üldögéltek ott; Brooke és Heather sorban állt, hogy ebédet vegyen, Celine pedig még nem érkezett meg.
   A szőke lányra nem kellett sokat várni, rövidesen ő is letette a tálcáját a szürke kör alakú asztalra, és lerogyott a székére.
   – Szia, hercegnő – köszönt kedvesen Tim, aki kissé simulékony természete miatt igyekezett mindenkivel (főleg a lányokkal) nagyon jó kapcsolatot ápolni. Nem volt szerencséje: csak egy mordulást kapott válaszul, majd Celine azonmód böködni kezdte a villájával a csirkés salátát, amit aránylag elfogadhatónak talált a menzán.
   Brooke figyelmeztető pillantást küldött barátnői felé, hogy ne kérdezősködjenek, majd csevegni kezdett az általános témáról: Mr Taylorról.
   A lányok boldogan merültek bele (Celine kivételével, aki most éppen halálfájdalmast játszott) az új tanerő kivesézésébe. Szinte az egész ebédlőben erről beszéltek, meg hogy vajon mi is történhetett pontosan Mrs Pottsal.
   Heather vihogva ette otthonról hozott szendvicsét (éppen Mrs Potts titkos szeretőjéről folyt a találgatás), amikor egy pillanatra megállt a falat a szájában. Az ebédlőbe ugyanis besétált a végzős Dylan Coleman, a srác, akiért augusztus óta megállíthatatlanul odavolt. Dylan! Magas, széles vállú, izmos srác, akin látszik a rengeteg sport jótékony hatása. Arca mintha arra lett volna teremtve, hogy magazinok címlapján szerepeljen: tökéletes volt, maga a férfiszépség megtestesítője. Fehér nadrágot viselt és halványkék inget, hátizsákját lazán félvállon hordta.
   Heather tekintete ellágyult, és végigkövette amíg a saját (menőknek járó) asztalához ér, majd elsötétült, amikor magához húzta és megcsókolta salátát rágcsáló tökéletes barátnőjét, Blanche Keats-t.
     Blanche Keats – ezt még Heathernek is be kellett látnia – sokkal jobban illett Dylanhez, mint ő. Nem mintha Heather csúnya lány lett volna, nem: hosszú vörös haja és hófehér bőre rendkívül különlegessé tette; macskás zöld szemében mintha örökké valami pajkosság ült volna. De mégis: Blanche Keats, a szőke, napsütötte bőrű csoda, a szurkolócsapat vezetője, a legdrágább ruhákat hordó lány a Lincolban arra született, hogy Dylan barátnője legyen. Ezt mindenki tudta jól, a diákok természetesként könyvelték el, hogy azok ketten egy pár. Blanche addig persze rá sem pillantott Dylanre, amíg előző fiúja, a fura Derek Orson ide járt. Majd az a srác elballagott, az élet pedig helyrejött, a középiskolák normális kerékvágásába került: a leghelyesebb srác összejött a legjobb csajjal.
   Heather távolról sem volt a „legjobb csaj”, és jeleskedett kémiában, imádott futkosni, meg kutyájukkal fogócskázni a strandon. Egy ilyen lány nem illik a laza és menő Dylan Colemanhez, aki a legdrágább russeltowni bárokban iszik hétvégenként, Audival jár, és a futballcsapat kapitánya. Nem, Heather ezt tudta és értette, de mégis megszakadt a szíve, akárhányszor arra emlékezett, hogy egyszer valamiért ő is kellett ennek a menő srácnak.
   Saragota Bayen, az üdülővárosban nyaraltak családjával. Teljesen egyedül érezte magát, hiszen csak friss házas biztosítási ügynökök meg nyugdíjasok vették körül. Aztán egyik este fürdőruhájára között strandkendőben kevergett az egyik beach-bárban, és jóformán belebotlott Dylan Colemanbe.
    Mai napig nem tudta eldönteni (pedig rengetegszer lejátszotta már a fejében a pillanatot, hazafelé az iskolabuszon, a biciklin, este lefekvés előtt, délután tanulás helyett, néha romantikus elemekkel kiegészítve), hogy ki is lepődött meg jobban, Dylan vagy ő. A srác persze Saratoga gazdagabbik felén nyaralt, mert anyja megparancsolta, hogy idén kötelesek megmutatni, hogy mennyire szeretnek a régióban élni és nyaralni menni, mint egy boldog mintacsalád (az apja valami választáson indult akkor, és meg is nyerte). A gazdagabbik fél pedig még unalmasabb volt, mint a középosztálybeliek része: ott még több nyugdíjas, ügynök, ügyvéd meg azoknak az unalmas magániskolában nevelkedett fogszabályzós gyerekei tengett-lengett. Dylanen látszott, hogy halálra unja magát, és kimondottan örült Heathernek.
    – Te Heather vagy, ugye? - kérdezte és lazán a hajába túrt. A lány hirtelen azt sem tudta, hogy fiú-e vagy lány, nemhogy azt, mi is a neve. Aztán bólintott.
    – Dylan?
   A fiú elvigyorodott, és így kezdődött tragikusan rövid és viharos kapcsolatuk – július közepétől augusztus végéig. Szakításuk gyors volt, Heather pedig hősiesen tűrte, csak otthon sírt a szobája rejtekében, és igyekezett úgy tenni, mintha nem is érdekelné annyira. Persze azóta rájött, hogy alaposan kihasználták, ezért az egész csak még jobban fájt.
   Celine első fokozatú javaslatára – aki a legmegértőbbnek mutatkozott az ügyben, vele bármikor beszélhetett róla – The Smiths-t hallgatott reggeltől estig, de aztán rájött, hogy ettől csak még szarabbul érzi magát, úgyhogy lassan átváltott Celine második fokozatú javaslatára, a Mumford & Sons-ra. Ez már jóval segítőkészebbnek bizonyult. A végén eljutott a harmadik szintre, amikor a zene már nem csak a depresszió-kisegítője volt, hanem élvezetből hallgatta. Sokat futott, egyre izmosabb és vékonyabb lett, bár kissé elfogyta a melleit és fenekét, ennek viszont nem örült. Aztán az egész lecsillapodott. Ismét normálisan futott, heti egy alkalommal edzésen és szombat-vasárnap reggel, rendesen enni kezdett, és visszatért normális alakja és súlya. Kerülte a Dylan témát, csak késő estéken hozta néha elő chatelés közben Celine-nek, aki mindig boldogan osztogatta romantikus, filmekbe illő, de egyébként teljesen hatástalan tanácsait.
    A szőke lányra pillantott, aki ugyanolyan mogorva arccal evett, mint eddig, nem törődve senkivel és semmivel. Elgondolkozott, hogy vajon mi baja lehet. Talán Leon, bár nem tartotta indokoltnak, hiszen már rég nem beszélgetett a sráccal, és még csak nem is találkoztak azóta.
    Brooke követte Heather pillantását, és elszorult a szíve. Rosszul érezte magát. Annak idején úgy szorított, hogy ne legyen semmi Celine és Leon között...
    Szégyellte magát emiatt, és legszívesebben fejjel ment volna a falnak, hogy hogyan lehetett ekkora barom. Celine mégiscsak a legjobb barátnője volt. De... egyszerűen féltékeny volt rá, hiszel Leon népszerű volt, gazdag, híres ember fia, és rengetegen odavoltak érte, még talán egy kicsit Brooke is. Ezért személyes sérelemként élte meg, hogy a fiú szinte nem is foglalkozott vele, de még Daisyvel sem azon az éjszakán: neki csak Celine volt, és talán minden jól is alakult volna, ha a sors nem tréfálja meg őket.
    Emlékezett rá, amikor Celine lelkendezett neki, Leon mennyire kedves vele, és azt mondta rá, hogy intelligens (a lánynak ez sokkal nagyobb dicséret volt, mint az, ha szépnek hívták), ő pedig rögtön letorkolta: mindenkinek ezt mondja! Pedig hát azt honnan tudhatta volna, amikor még életében nem beszélt a sráccal?
    Norah ebből nem érzékelt semmit, ő Garyvel és Timmel folytatott élénk beszélgetést arról, hogy a városban vajon hol is lehetne midichlorian-szintet mérni.
   – Szerintem Tim, már ne is haragudj meg, de tebenned szerintem egy fia midichlorian sincs – legyintett Gary, a többiek pedig nem tudták eldönteni, hogy komolyan beszélnek, vagy csak poénosak akarnak lenni.
   – Ezek olyan hülyék – jegyezte meg Heather, Brooke pedig bólintott. Celine irigységgel pillantott a három hülyének nevezettre: teljesen jól elvoltak, nem rágták magukat semmin, csak élvezték a szünetet, ahogy a gimnazisták többsége.

***

Celine ma nem várta meg, és Brooke tényleg aggódni kezdett miatta.
   – Szerintem nem fog jönni – mondta Norah.
   – Oké... menjünk.
   – Mi baja van?
   Brooke már várt a kérdést, mégsem válaszolt rögtön.
   – Mármint?
   – Mármint Celine-nek.
   – Ja. - úgy tett, mint aki gondolkozik, aztán rájött, hogy felesleges a színjátszás. - Csak Leon.
  – Mármint Leon Theobald? - Norah felhúzta a szemöldökét meglepetésében – A múltkor azt mondta, hogy nem is érdekli a srác.
   – Szerinted komolyan gondolta? Celine? Aki évekig szerelmes volt a lúzer Oswald Hornbyba?
   – Oswald Hornby a Yale-re jár, és máris van valami szuperjól fizető munkája, csak hogy tudd – javította ki Norah, és halványan elmosolyodott. - De értem, miről beszélsz.
   Rövidesen elköszöntek egymástól; Brooke továbbment a belváros felé, ahol egy harmadik emeleti lakásban élt szüleivel és bátyjával, aki már másodéves egyetemistaként csak hétvégente járt haza. Anyja tanárként dolgozott, szellemileg visszamaradott gyermekekkel foglalkozva, édesapjának pedig elektronikai szaküzlete volt közel a lakásukhoz. Brooke szüleinél unalmasabb embereket aligha tudott volna elképzelni: néha feltette magának a kérdést, hogy hogyan lehetnek mégis rokonok. Ha nem hasonlítanának egymásra ennyire, biztosra venné, hogy örökbefogadták.
   – Hahó – köszönt, de nem kapott választ: anyja még az iskolában, apja az üzletben volt. Kisebb győzedelmi kiáltással hajította a táskáját a kanapéra, majd előkapott egy üveg mogyoróvajat, és a TV elé telepedett.
   Majd hirtelen eszébe jutott az irodalom házifeladata, amit a csodás Mr Taylor adott neki. Taylor! Brooke sajnálta így szólítani azt a csodálatos férfit, aki alig volt idősebb nála... Bárcsak Anthonynak hívhatná...
   Ahogy a szobájába csoszogott maga után húzva táskáját, eszébe jutott a május végén tartott Russeltown-i Utcazene Fesztivál. Tizennégy éves kora óta mindig részt vettek rajta barátaival, és természetesen idén sem hagyták volna ki semmi pénzért. Vajon Anthony ott fellép? - gondolta, és elmosolyodott a képre, ahogy egy ötcentest dob a tanár úr kalapjába.
   Mi a francot írjak? - kérdezte magától, amikor már az üres papírlap előtt ült. Először is lendületesen a lap tetejére firkantotta a nevét. Majd rájött, hogy rondán ír, és összegyűrte az egészet.
    Sóhajtott. Nehezebb feladatot kapott, mint gondolta.

***

Heather rákattintotta a biztonsági lakatot biciklijére, majd körülnézett az udvaron, hátha Igancio kinn van – hiába. A szomszéd ház körül teljes csend és nyugalom uralkodott; a fiú motorja is hiányzott a garázs elől – talán benn állt.
  Öccse, Jon lelkesen köszöntötte, valami műanyag dinoszaurusszal hadonászva. Heather türelmesen végighallgatta meséjét az óvodában történtekről, de fél szemmel folyton az ablakot leste, hogy mikor jelenik meg odakinn Ignacio. Röviden és egyszerűen válaszolgatott anyja kérdéseire a napjáról, majd – jó idő révén – fogta kémiakönyvét, és kiült a teraszra tanulni, hogy ha esetleg megjelenik a fiú, tudjon beszélgetni vele kicsit az anyja nélkül.
   Nem kellett sokat várnia. Először csak a motor berregését hallgatta, majd rövidesen a jármű is megjelent, Ignacioval természetesen. A srác leállította az éktelenül hangos kétkerekűt, majd levette bukósisakját.
   – Helló, Heather! - mosolygott, majd bukósisakját a motor kormányára akasztva a lányhoz sétált. - Hogy vagy? Milyen volt az iskola?
   – Jó – a lány viszonozta a mosolyt, és felszabadított egy széket a tankönyvei alól. - Leülsz?
   – Persze – foglalt helyet. - A jó nem túl bő válasz.
  – Hát, mit mondjak? - vont vállat Heather. - Velem nem történt semmi érdemes. Mesélj inkább te! Mégiscsak az öreg kontinensről érkeztél, az biztosan sokkal érdekesebb, mint egy nap a középiskolában.
   – Nem önszántamból jöttem – Ignacio idegesen a hajába túrt. Heather ezt nem értette; összehúzta a szemöldökét, és várta a magyarázatot.
   – Baj van? - kérdezte végül, amikor a csönd köztük már kissé idegesítővé vált. A srác bólintott, de nem rögtön válaszolt.
   – Apám beteg – mondta nehezen.
   – Beteg, de... - Heather elképedt. Lorenzo beteg! Az nem lehet. - De mennyire beteg?
   – Nagyon, Heather. Több daganatot találtak a gyomrában. Valószínűleg... mármint. Rosszindulatúak. - Ignacio megköszörülte a torkát. A lány értett mindent; kezét a fiú karjára tette.
  – Nem lehet – suttogta, és egy könnycsepp gördült végig az arcán.